2. fejezet

Sziasztok!
Íme megérkeztem a második fejezettel.
Hatalmas köszönet azoknak akik feliratkoztak, vagy csak látogatják az oldalt. Ez igazán sokat jelent! Véleményt pedig nyugodtan hagyjatok magatok után.
Jó szórakozást!
                 Sz. Z.

Sokadik lépés egy cél felé

IDEGBETEG MÓDJÁRA VAKTÁBA CSAPKODTAM AZ ÉJJELISZEKRÉNYEMEN, hátha eltalálom a telefonomon a „szundi” gombot. Rövid szenvedés után sikerült is, fogalmam nem volt hány óra, vagy milyen nap van, győzött felettem a fáradtság és visszaszenderedtem a mély álmomba.                              

-       Mi a franc van? – pislogtam álmosan, összetapadt szempillákkal, és a tőlem telhető legmérgesebb pillantást lövelltem Lizzi felé. – Miért kellett ilyen korán felkelteni? – hangom rekedt volt és fáradt, nem hangozhatott túl barátságosan.

-       Csak úgy jelzem… Ma megyek a meghallgatásra és ha „ őfelsége”  is ki találna kelni időben az ágyából talán nem késnénk el – célzott nyomatékosan arra, hogy nyúzott fejjel álmosan fetrengek az összegombócozódott takaróm mellett, holott üdén kéne toporognom az ajtóban indulásra várva.

-       Hoppá! – húztam megbánó mosolyra a szám és amennyire tudtam összehúzódtam.

-       Öt perced van!!! – Liza szavai sokként hatoltak elmémbe, ahol tudatosult bennem a tény miszerint, nagyon kevés idő áll rendelkezésemre.

Profi futóversenyzőket megszégyenítő tempóban suhantam a lakás egyik pontjától a másikig és lihegve ugyan, de elkészülve sétáltam ki az erkélyre Líz mellé. Feszültségtől remegő testtel dőlt neki a fémkorlátnak és egyenesen bámult a messzeségbe, nyári ruháját szelíden fodrozta az enyhe nyári szellő. Lépteim hallatára összerezzent és „minden rendben van” mosolyt erőltetett magára, de én tudtam, hogy rettentően ideges ráadásul miattam is rágódhatott.

-          Kész vagyok! – Mondtam halkan szinte már suttogva. Liza elindult kifelé én pedig jobb lehetőséget nem találva követtem. Szörnyű volt az érzés, hogy megbántottam a feledékenységemmel. Tényleg hogyan tudtam egy ilyen fontos dolgot elfelejteni? Értetlenkedve saját magamon haladtam végig szomorkásan a lakáson.

-          De azért még gondolsz rám a rivaldafényben is ugye? – próbáltam oldani a feszültséget.

-          Persze! Hogy kérdezhetsz ilyet? - fordult most már Ő is felém. Láttam. A szeme, csillogott, nem amolyan egészséges csillogás, mindinkább idegesen könnyes. - Az se biztos, hogy bejutok!- folytatta egy hatalmas sóhajjal.

-          Ne, ne, ne, csak ne félj. Kérlek, csak erősen - ismételtem egy valószínűleg már nagyon szakállas bölcsességet.

-          Jó rendben, megpróbálom – szemeit a földre szegezte és az ajtó kilincse után nyúlt.

Teljes harci díszben pompázva, mindenki a maga módján szuper-csinosan vagy csak az elmegy kategóriába tartozóan (természetesen ez utóbbi voltam én), léptünk ki a zajos pesti utcára. A még jó állapotban lévő, tömegközlekedési eszközöket sikerült kifognunk, így viszonylag tűrhető volt a zötykölődés. Azon töprengtem az út háromnegyed részében, hogy az x faktor mindenkit úgy átalakít mindenki sokkal szebb és csinosabb lesz, tehát Líz is, ez persze normális, de remélem, belsőleg nem tesznek vele semmit, annyira aggódom, ha esetleg a kegyetlen kritikák összetörik, vagy túlságosan nagy nyomást gyakorolnak rá. Nem tudnám elviselni, ha bármi baja esne.

Szerény megítélésem szerint egy csiga húzta az óra mutatóját, mert az idő, amit csak utazással töltöttünk, maga volt a rémálom, legalábbis hosszúságát tekintve biztosan. Máskor úgy elröppen tizenöt perc, mintha csak egy másodperc apró töredéke lenne, most meg inkább óráknak tűnt az idő, mintsem perceknek

-          Izgulok!- fogta meg Líz alkarom jéghideg mancsaival.

-          Nincs miért, ez csak egy próbálkozás! –próbáltam megnyugtatni.

Az első sokk akkor ért minket, amikor megláttuk a hatalmas tömeget a székház ajtaja előtt várakozni. Tudom, Budapest nagyváros, és hozzá is vagyok szokva, hogy sok ember megy el mellettem nap, mint nap, de akkor is. A sorban, ahová beálltunk, azaz a tömegben, mert ahol elhelyezkedtünk az mindennek nevezhető volt csak sornak nem, szóval furábbnál furább emberek jelentek meg. A szemem először egy nagyon érdekes lányon akadt meg vállig érő haja, biztosan festett szőke volt. Loknijai mozdulatlanul – valószínűleg a sok hajlakktól- omlottak a vállára. Tetőtől talpig rózsaszínbe volt, mint egy vattacukor. Ohhh, vattacukor, szeretem a vattacukrot. Szemem tovább kalandozott az egyedi, érdekes, embereknek nevezett lények között. Jéé, ott egy fekete szerkós szegecses rockos srác, nem, nem jön be. Nézzük tovább…nem…nem … és nem . Ide nem tudnak helyesnek mondható emberek jönni? Csalódottan pásztáztam tovább az „ember tengert”, de Liza megrázta a vállam.

-          Mi jövünk. - mondta és berántott az ajtón.

El se hiszem, hogy eljutottunk az ajtóig. Szerény három órát vártunk csak odakinn, ez remek.  Bent valamivel nyugodtabb volt a helyzet. A különféle stílus képviselői egy-egy csoportba tömörülve helyezkedtek el a hatalmas, székekkel telezsúfolt várakozó helységben. Az egész teret átjárta az úgynevezett emberszag. Keveredtek a különböző parfümök és a nagy hőség miatt sajnos az izzadság is terjengett. Hát vannak, akik az illatukkal akarnak hódítani, bár kétlem, hogy itt működne, vagy új címet kap a műsor: x- facktor az illatkutató… Gondolataimból, amik hát nem éppen a szokványos és normális dolgok körül andalogtak, az előttünk elsuhanó, fekete, stáb feliratú pólót viselők zökkentettek ki, pedig már fejben össze is raktam a szagműsort. Behívtak újabb tíz embert és ezzel együtt másik tíz lépett ki azon a bizonyos ajtón. Volt, aki könnyezett, mert továbbjutott és olyan is akadt, aki azért sírt, mert a tehetsége nem volt elég. Egyre nagyobb lett a háttérzaj az amúgy is izzó levegőben. Gitárhúrok pendülése, hegedűk nyikkanása, a hangszálak élesítésének összemosódott hangjai szálltak feszülten, a nem épp oxigén-dús légkörünkben. A hatalmas ablakokon rakoncátlanul sütött be a nap és játszadozott az emberek tűrőképességével. Az ajtó újra nyitódott, és ismét nagy csend lett, a barátok fohászkodva várták társaikat és próbálták leolvasni arcukról az odabent történteket. Az idő húzódott, de még mindig sokan álltak előttünk. Líz meg sem szólalt, egyhelyben ült és várta a bűvös számot, ami barackszínű felsője jobb sarkán virított.

Miért is ne, a legfontosabb pillanatok közepette legyen az ember lánya úgy megáldva, hogy a sok innivaló pont akkor kéredzkedjen ki belőle? Hát igen, nagyon fantasztikus. Tanácstalanul néztem körbe egy mellékhelyiség után kutatva, de ötlet híján Lizához fordultam panaszommal.

-          Líz! Lizzi! – szólongattam, melyre hirtelen felemelte a fejét és érdeklődő pillantásokkal figyelte óhajomat.

-          Szóval a wc? Azt hiszem a folyosó után balra. – kicsit bizonytalanul nyöszörögte a szavakat, de számomra elég volt ez a válasz is.

Nyakamba vettem hát a tágas előteret és felkereső útra indultam. Liza figyelemmel kísérte végig az utamat. Mutattam ujjaimmal, hogy mennyire szorítok neki, ezért hátrafelé kellett, hogy menjek. Még mindig láttam, ahogy száját rágcsálva üldögél a széken és bizonytalanul integet felém, nem fordultam meg, csak lenyomtam a kilincset és lépegettem tovább. Láttam, ahogy elnyeli őt a frissen érkezett emberek hada, de még most is háttal voltam a helyiségnek ahová beléptem. Ahogy tettem hátra a lábam akadályba ütköztem, hatalmas csattanást hallottam és teljesen azt hittem, hogy pillanatokon belül a földön találom magam. Kellemesen kellett csalódnom. Két kéz fonódott derekam köré és tartott jó erősen. Nem igazán értettem mi történik körülöttem. Gondolkozásomból egy hang zökkentett ki:

-          Jól vagy?- kérdezte az engem még mindig szorosan tartó karok gazdája.

-          Igen, igen!!- válaszoltam, teljes homályban az előbb történtekről.

-          Amúgy megkérdezhetem, hogy mit csinálsz itt?- fordított maga felé a „megmentőm”!  Amikor felnéztem rá jéggé dermedtem. Hatalmas zöld igéző szempár. Hódító mosoly, tökéletes fogsorral. Hatalmas tornyot képző szőke haj, és lezseren elegáns öltözet. Még mindig lefagyva bámultam rá… Sikerült kinyöszörögnöm egy szerintem értelmesnek tűnő választ, ami egy külső szemlélőnek aligha lehetett az.

-          Hát őőőőőő…iiizééééé…én csak…De te ????

-          Igen? Azért annyira nem tartom magam jóképűnek, hogy ennyire összezavarodj – Kacsintott rám az előbb említett gyönyörű szemekkel, és látszott rajta, hogy csak nagy nehézségek árán tudja csak magába fojtani kikívánkozó mosolyát.

-          Csak a toalettre jöttem - mondtam határozottabban, kicsit talán túl hivatalosan.

-          Ide? – Tárta szét karjait ezzel elengedve engem, a fejével pedig az ajtón lévő „férfi wc” felirat felé biccentett.

-          Őőőőőőő… - már megint nem tudsz egy normális választ adni Reni?- Csak…csak eltévesztettem bocsánat! - Fülig pirultam, ehhez nem fér kétség. Erre a színes, leginkább bíborvörös arcelszineződésemre, ő engedett visszatartott mosolyizmainak és kellemesen elnevette magát. Most én is mondogattam magamnak, hogy: „ Süllyedj el, süllyedj el!”, de nem történt meg a kívánt hatás, és továbbra is a felszínen, a férfi mosdóban tartózkodtam.

-          Akkor én most megyek is! –akartam kilépni az ajtón, de ő utánam kiabált:

-          Nevedet megszabadna tudnom?

-          Reni, Vargha Reni – mosolyogtam el magam és becsuktam az ajtót. Te jó ég ez nagyon nagy égés! Jut eszembe, én miért nem kérdeztem meg, hogy hívják? Nem vagyok normális. Mindig így kell bénáznom? Végre valahára megleltem a női mosdót és dolgom végeztével visszaindulhattam Lizzihez.

Helyet foglaltam mellette és szinte rögtön hallottuk is a kódot, miszerint Lizának a színpad felé nekem pedig a kísérők várakozó helye felé kell indulnom. A gyomrom le-föl ingázott és szörnyen reszkettem, még akkor is, ha nem én állok ki. Bevezettek egy kisebb terembe és onnan, már monitoron keresztül néztem az eseményeket. Lizzi félve, de magabiztosságot sugallva lépett a zsűri elé és halkan mondta el a feltett kérdésekre a választ. Bár annyira nem látszott rajta (amiért irigylem), de én jól tudtam, hogy lassan felemészti az idegesség, ha nem énekelhet. Mire minden mentor megkapta a kielégítő választ és nem kérdezősködtek tovább, kezdődhetett a produkció (dobpergést!!!). Az első pár ütem halk, majd egyre hangosodó. Jól ismerem, vagy’ százszor énekeltük el együtt és ugyan ennyiszer meg is hallgattam csak tőle. Ellie Goulding – Burn, szerintem egy kiváló dal, és ahogy előadja kifogástalan (most lehet mondani, hogy elfogult vagyok, de részben nagyon is igazam van. Elég az, ha a mentorok találnak kivetni valót). A végére én is teljes extázisba kerültem. Büszke voltam rá, nagyon büszke. Még sosem láttam ilyen határozottnak és elszántnak, mint ma, és talán ennyire érzésekkel telve még sosem énekelt. A véleményzápor alatt körmömet mélyen belevájtam a tenyerembe és szorítottam, imádkoztam, hogy bekerüljön. Kérésem, pedig meghallgatásra talált, négy igennel. Szép volt!

-          Fantasztikus voltál!- ugrottam nyakába az örömtől pityergő lánynak, akit a mentorok apró kritikákkal és persze a négy igennel halmoztak el, a kamera természetesen követett minket. Itt a kísérőnek se lehet egy perc nyugta pfffff…