2. fejezet

Sziasztok!
Íme megérkeztem a második fejezettel.
Hatalmas köszönet azoknak akik feliratkoztak, vagy csak látogatják az oldalt. Ez igazán sokat jelent! Véleményt pedig nyugodtan hagyjatok magatok után.
Jó szórakozást!
                 Sz. Z.

Sokadik lépés egy cél felé

IDEGBETEG MÓDJÁRA VAKTÁBA CSAPKODTAM AZ ÉJJELISZEKRÉNYEMEN, hátha eltalálom a telefonomon a „szundi” gombot. Rövid szenvedés után sikerült is, fogalmam nem volt hány óra, vagy milyen nap van, győzött felettem a fáradtság és visszaszenderedtem a mély álmomba.                              

-       Mi a franc van? – pislogtam álmosan, összetapadt szempillákkal, és a tőlem telhető legmérgesebb pillantást lövelltem Lizzi felé. – Miért kellett ilyen korán felkelteni? – hangom rekedt volt és fáradt, nem hangozhatott túl barátságosan.

-       Csak úgy jelzem… Ma megyek a meghallgatásra és ha „ őfelsége”  is ki találna kelni időben az ágyából talán nem késnénk el – célzott nyomatékosan arra, hogy nyúzott fejjel álmosan fetrengek az összegombócozódott takaróm mellett, holott üdén kéne toporognom az ajtóban indulásra várva.

-       Hoppá! – húztam megbánó mosolyra a szám és amennyire tudtam összehúzódtam.

-       Öt perced van!!! – Liza szavai sokként hatoltak elmémbe, ahol tudatosult bennem a tény miszerint, nagyon kevés idő áll rendelkezésemre.

Profi futóversenyzőket megszégyenítő tempóban suhantam a lakás egyik pontjától a másikig és lihegve ugyan, de elkészülve sétáltam ki az erkélyre Líz mellé. Feszültségtől remegő testtel dőlt neki a fémkorlátnak és egyenesen bámult a messzeségbe, nyári ruháját szelíden fodrozta az enyhe nyári szellő. Lépteim hallatára összerezzent és „minden rendben van” mosolyt erőltetett magára, de én tudtam, hogy rettentően ideges ráadásul miattam is rágódhatott.

-          Kész vagyok! – Mondtam halkan szinte már suttogva. Liza elindult kifelé én pedig jobb lehetőséget nem találva követtem. Szörnyű volt az érzés, hogy megbántottam a feledékenységemmel. Tényleg hogyan tudtam egy ilyen fontos dolgot elfelejteni? Értetlenkedve saját magamon haladtam végig szomorkásan a lakáson.

-          De azért még gondolsz rám a rivaldafényben is ugye? – próbáltam oldani a feszültséget.

-          Persze! Hogy kérdezhetsz ilyet? - fordult most már Ő is felém. Láttam. A szeme, csillogott, nem amolyan egészséges csillogás, mindinkább idegesen könnyes. - Az se biztos, hogy bejutok!- folytatta egy hatalmas sóhajjal.

-          Ne, ne, ne, csak ne félj. Kérlek, csak erősen - ismételtem egy valószínűleg már nagyon szakállas bölcsességet.

-          Jó rendben, megpróbálom – szemeit a földre szegezte és az ajtó kilincse után nyúlt.

Teljes harci díszben pompázva, mindenki a maga módján szuper-csinosan vagy csak az elmegy kategóriába tartozóan (természetesen ez utóbbi voltam én), léptünk ki a zajos pesti utcára. A még jó állapotban lévő, tömegközlekedési eszközöket sikerült kifognunk, így viszonylag tűrhető volt a zötykölődés. Azon töprengtem az út háromnegyed részében, hogy az x faktor mindenkit úgy átalakít mindenki sokkal szebb és csinosabb lesz, tehát Líz is, ez persze normális, de remélem, belsőleg nem tesznek vele semmit, annyira aggódom, ha esetleg a kegyetlen kritikák összetörik, vagy túlságosan nagy nyomást gyakorolnak rá. Nem tudnám elviselni, ha bármi baja esne.

Szerény megítélésem szerint egy csiga húzta az óra mutatóját, mert az idő, amit csak utazással töltöttünk, maga volt a rémálom, legalábbis hosszúságát tekintve biztosan. Máskor úgy elröppen tizenöt perc, mintha csak egy másodperc apró töredéke lenne, most meg inkább óráknak tűnt az idő, mintsem perceknek

-          Izgulok!- fogta meg Líz alkarom jéghideg mancsaival.

-          Nincs miért, ez csak egy próbálkozás! –próbáltam megnyugtatni.

Az első sokk akkor ért minket, amikor megláttuk a hatalmas tömeget a székház ajtaja előtt várakozni. Tudom, Budapest nagyváros, és hozzá is vagyok szokva, hogy sok ember megy el mellettem nap, mint nap, de akkor is. A sorban, ahová beálltunk, azaz a tömegben, mert ahol elhelyezkedtünk az mindennek nevezhető volt csak sornak nem, szóval furábbnál furább emberek jelentek meg. A szemem először egy nagyon érdekes lányon akadt meg vállig érő haja, biztosan festett szőke volt. Loknijai mozdulatlanul – valószínűleg a sok hajlakktól- omlottak a vállára. Tetőtől talpig rózsaszínbe volt, mint egy vattacukor. Ohhh, vattacukor, szeretem a vattacukrot. Szemem tovább kalandozott az egyedi, érdekes, embereknek nevezett lények között. Jéé, ott egy fekete szerkós szegecses rockos srác, nem, nem jön be. Nézzük tovább…nem…nem … és nem . Ide nem tudnak helyesnek mondható emberek jönni? Csalódottan pásztáztam tovább az „ember tengert”, de Liza megrázta a vállam.

-          Mi jövünk. - mondta és berántott az ajtón.

El se hiszem, hogy eljutottunk az ajtóig. Szerény három órát vártunk csak odakinn, ez remek.  Bent valamivel nyugodtabb volt a helyzet. A különféle stílus képviselői egy-egy csoportba tömörülve helyezkedtek el a hatalmas, székekkel telezsúfolt várakozó helységben. Az egész teret átjárta az úgynevezett emberszag. Keveredtek a különböző parfümök és a nagy hőség miatt sajnos az izzadság is terjengett. Hát vannak, akik az illatukkal akarnak hódítani, bár kétlem, hogy itt működne, vagy új címet kap a műsor: x- facktor az illatkutató… Gondolataimból, amik hát nem éppen a szokványos és normális dolgok körül andalogtak, az előttünk elsuhanó, fekete, stáb feliratú pólót viselők zökkentettek ki, pedig már fejben össze is raktam a szagműsort. Behívtak újabb tíz embert és ezzel együtt másik tíz lépett ki azon a bizonyos ajtón. Volt, aki könnyezett, mert továbbjutott és olyan is akadt, aki azért sírt, mert a tehetsége nem volt elég. Egyre nagyobb lett a háttérzaj az amúgy is izzó levegőben. Gitárhúrok pendülése, hegedűk nyikkanása, a hangszálak élesítésének összemosódott hangjai szálltak feszülten, a nem épp oxigén-dús légkörünkben. A hatalmas ablakokon rakoncátlanul sütött be a nap és játszadozott az emberek tűrőképességével. Az ajtó újra nyitódott, és ismét nagy csend lett, a barátok fohászkodva várták társaikat és próbálták leolvasni arcukról az odabent történteket. Az idő húzódott, de még mindig sokan álltak előttünk. Líz meg sem szólalt, egyhelyben ült és várta a bűvös számot, ami barackszínű felsője jobb sarkán virított.

Miért is ne, a legfontosabb pillanatok közepette legyen az ember lánya úgy megáldva, hogy a sok innivaló pont akkor kéredzkedjen ki belőle? Hát igen, nagyon fantasztikus. Tanácstalanul néztem körbe egy mellékhelyiség után kutatva, de ötlet híján Lizához fordultam panaszommal.

-          Líz! Lizzi! – szólongattam, melyre hirtelen felemelte a fejét és érdeklődő pillantásokkal figyelte óhajomat.

-          Szóval a wc? Azt hiszem a folyosó után balra. – kicsit bizonytalanul nyöszörögte a szavakat, de számomra elég volt ez a válasz is.

Nyakamba vettem hát a tágas előteret és felkereső útra indultam. Liza figyelemmel kísérte végig az utamat. Mutattam ujjaimmal, hogy mennyire szorítok neki, ezért hátrafelé kellett, hogy menjek. Még mindig láttam, ahogy száját rágcsálva üldögél a széken és bizonytalanul integet felém, nem fordultam meg, csak lenyomtam a kilincset és lépegettem tovább. Láttam, ahogy elnyeli őt a frissen érkezett emberek hada, de még most is háttal voltam a helyiségnek ahová beléptem. Ahogy tettem hátra a lábam akadályba ütköztem, hatalmas csattanást hallottam és teljesen azt hittem, hogy pillanatokon belül a földön találom magam. Kellemesen kellett csalódnom. Két kéz fonódott derekam köré és tartott jó erősen. Nem igazán értettem mi történik körülöttem. Gondolkozásomból egy hang zökkentett ki:

-          Jól vagy?- kérdezte az engem még mindig szorosan tartó karok gazdája.

-          Igen, igen!!- válaszoltam, teljes homályban az előbb történtekről.

-          Amúgy megkérdezhetem, hogy mit csinálsz itt?- fordított maga felé a „megmentőm”!  Amikor felnéztem rá jéggé dermedtem. Hatalmas zöld igéző szempár. Hódító mosoly, tökéletes fogsorral. Hatalmas tornyot képző szőke haj, és lezseren elegáns öltözet. Még mindig lefagyva bámultam rá… Sikerült kinyöszörögnöm egy szerintem értelmesnek tűnő választ, ami egy külső szemlélőnek aligha lehetett az.

-          Hát őőőőőő…iiizééééé…én csak…De te ????

-          Igen? Azért annyira nem tartom magam jóképűnek, hogy ennyire összezavarodj – Kacsintott rám az előbb említett gyönyörű szemekkel, és látszott rajta, hogy csak nagy nehézségek árán tudja csak magába fojtani kikívánkozó mosolyát.

-          Csak a toalettre jöttem - mondtam határozottabban, kicsit talán túl hivatalosan.

-          Ide? – Tárta szét karjait ezzel elengedve engem, a fejével pedig az ajtón lévő „férfi wc” felirat felé biccentett.

-          Őőőőőőő… - már megint nem tudsz egy normális választ adni Reni?- Csak…csak eltévesztettem bocsánat! - Fülig pirultam, ehhez nem fér kétség. Erre a színes, leginkább bíborvörös arcelszineződésemre, ő engedett visszatartott mosolyizmainak és kellemesen elnevette magát. Most én is mondogattam magamnak, hogy: „ Süllyedj el, süllyedj el!”, de nem történt meg a kívánt hatás, és továbbra is a felszínen, a férfi mosdóban tartózkodtam.

-          Akkor én most megyek is! –akartam kilépni az ajtón, de ő utánam kiabált:

-          Nevedet megszabadna tudnom?

-          Reni, Vargha Reni – mosolyogtam el magam és becsuktam az ajtót. Te jó ég ez nagyon nagy égés! Jut eszembe, én miért nem kérdeztem meg, hogy hívják? Nem vagyok normális. Mindig így kell bénáznom? Végre valahára megleltem a női mosdót és dolgom végeztével visszaindulhattam Lizzihez.

Helyet foglaltam mellette és szinte rögtön hallottuk is a kódot, miszerint Lizának a színpad felé nekem pedig a kísérők várakozó helye felé kell indulnom. A gyomrom le-föl ingázott és szörnyen reszkettem, még akkor is, ha nem én állok ki. Bevezettek egy kisebb terembe és onnan, már monitoron keresztül néztem az eseményeket. Lizzi félve, de magabiztosságot sugallva lépett a zsűri elé és halkan mondta el a feltett kérdésekre a választ. Bár annyira nem látszott rajta (amiért irigylem), de én jól tudtam, hogy lassan felemészti az idegesség, ha nem énekelhet. Mire minden mentor megkapta a kielégítő választ és nem kérdezősködtek tovább, kezdődhetett a produkció (dobpergést!!!). Az első pár ütem halk, majd egyre hangosodó. Jól ismerem, vagy’ százszor énekeltük el együtt és ugyan ennyiszer meg is hallgattam csak tőle. Ellie Goulding – Burn, szerintem egy kiváló dal, és ahogy előadja kifogástalan (most lehet mondani, hogy elfogult vagyok, de részben nagyon is igazam van. Elég az, ha a mentorok találnak kivetni valót). A végére én is teljes extázisba kerültem. Büszke voltam rá, nagyon büszke. Még sosem láttam ilyen határozottnak és elszántnak, mint ma, és talán ennyire érzésekkel telve még sosem énekelt. A véleményzápor alatt körmömet mélyen belevájtam a tenyerembe és szorítottam, imádkoztam, hogy bekerüljön. Kérésem, pedig meghallgatásra talált, négy igennel. Szép volt!

-          Fantasztikus voltál!- ugrottam nyakába az örömtől pityergő lánynak, akit a mentorok apró kritikákkal és persze a négy igennel halmoztak el, a kamera természetesen követett minket. Itt a kísérőnek se lehet egy perc nyugta pfffff…

1. fejezet

Ahol minden elkezdődött...

2013. május

L

assan már egy éve koptatom a padokat a Vendéglátói Főiskolán, és nem nagyon mondok újat azzal, hogy elegem van az belőle, bár sikerült cukrászattal kapcsolatos munkát találnom, és ez az, ami ösztönöz, és átlendít a „nemakarom” időszakon. A lakásomhoz elég közel egy picike cukrászdába kaptam állást, ahol sajnos elég sokszor az eladói és a süti-pakolgatói munkákat sózzák rám, és a konyha közelébe se tudok férkőzni, de valahol mindenkinek el kell kezdeni igaz? A mai napom viszont korántsem ígérkezett felhőtlennek.

Kedvetlenül hallgattam a tanár, álmosító és monoton beszédét, kezdett rajtam eluralkodni a világvége hangulat. Lila tollammal apró vonalkákat húztam a lap szélére és firkálgattam mindenféle nonfiguratív ábrát. Hatalmasat ásítottam és emeltem fel a fejem a papírról. Szerencsémre, drága tanárunk Nózi (hatalmas az orra), szóval Ferenc bácsi éppen engem kémlelt a cseppet sem divatos szemüvege mögül, és szúrós tekintettel mérte végig ásításom pillanatát. A tábla ismét tele volt írva, mióta utoljára másoltam volna, ezért meglepődtem egy kicsit és szorgalmasan körmölni kezdtem, nehogy feltűnő legyen a lustálkodásom és az arcomra ezer százalékig kiülő unalom.  De persze a jó öreg Nózit miért is hatotta volna meg hirtelen igyekezetem, és tanulás utáni vágyam apró jelenléte. Rekedtes hangján szólított fel ülő helyzetemből:                                                                                                                         

- Vargha Renáta! – ejtette ki félig kiabálva a nevem. – Most azonnal hozza ki a történelem füzetét. - Erőt véve fáradt tagjaimon és kicsit megkönnyebbülve, hogy nem felelni hívott tápászkodtam fel a székemről és kicsoszogtam a tanári asztalhoz. Ezek után tuti nem leszek a kedvence. Elétettem a nagy spirálos lapköteget és hátat fordítottam, elméletileg nélkülem is végig tudja nézni gyöngybetűs írásomat. - Tessék csak visszajönni, egy szóval nem említettem, hogy elmehet, kezdte a rémítő szöveget. Ez visszavonhatatlanul egy felelés, vagy ehhez hasonló jele. Kellett nekem lustálkodni. Eltüntetve az arcomról az undorodás legkisebb jelét is fordultam vissza a tanárhoz.

 Meglepő módon nem is adott óriási feladatot, mindössze egy esszével tartozom neki. Ez nagyon jónak számít, főleg ha Nóziról, és persze a régóta nem szeretett történelemről van szó.

Sajnos a nap többi része is katasztrofális volt. Bár nem tanulunk bioszt kémiát, fizikát és földrajzot. A német és az angol duplaórák igazán le tudják fárasztani az amúgy se friss agysejtjeimet. Minek egy cukrászathoz (mert, hogy azt tanulom) ilyen marhaságokkal foglalkozni. Elég lenne a gyakorlati képzés, de neeeem, hát miért is lenne jó a szerencsétlen diákoknak? Kellenek ezek a brutális nehézségű magolós izék, akarom mondani, a tantárgyak.     

Szóval minden jókedvtől megfosztva sétálgattam hazafelé és közben rágódtam az élet nagy kérdésein, valamint hogy mégis miről írjak a rettegett házidolgozatomba. Az emberek tuti valami depis csajszinak néztek, de még az ő kedvükért sem voltam hajlandó mosolyogni. Már épp a megfelelő utcába voltam, szinte éreztem a lakásom hívogató hangját mikor a nagy főbejárati ajtó előtt valaki a hátam mögé ugrott és kissé eltántorított egyensúlyomból. Gyenge sikoly hagyta el számat mikor az illető vállamat fogta meg és megfordított tengelyem körül.                                                                                                            

-           Szia Reni! – hallottam meg a barátnőm hangját és kicsit lenyugodtam, mikor a szememmel is láttam, tényleg ő az.                                                                                                         

-          Liza, a szívbajt hozod rám! Mondd, azt akarod, hogy halálra rémüljek!?- vontam kérdőre életvidám barátnőmet, aki idétlenül ugrabugrált az orrom előtt, ezért a nagy szidásnak szánt mondandóm végét sikerült elnevetnem. A rosszkedvemnek szerencsére lőttek.

-          Van egy kis mondanivalóm, de be kell mennünk…- húzott be a barátnőm a közös lakásunkba. – Tehát, ehhez le kell ülnöd! – tanácsát megfogadva helyeztem hátsómat a konyhaszék barackszínű párnájára és kíváncsian figyeltem mi fog történni. Líz fel- alá járkált előttem és gesztikulációkkal tarkította elhúzódó beszédét… Néhol a száját rágcsálta, ami nála igencsak az idegeskedés jele. Ajjaj. Könyörgök, nyögd már ki!- türelmetlenkedtem gondolataimon belül, de mintha meghallotta volna az agyammal folytatott belső kommunikációt, rátért a lényegre:

-          Jelentkeztem az idei x-faktorba! – jelentette ki egy levegővel, és kihúzta magát. Mint, aki nincs eszénél ugrottam a nyakába, és dicsértem meg remek ötletét, tudniillik nagyon szép hangja van, és már az általános iskolás korunkban is sokszor szerepelt énekkarban, vagy csak úgy egyedül, persze népdalokkal és nem pop slágerekkel. Akkor sajnos még nem láthattam, mivel nem egy iskolába jártunk, de rengeteg kép és hangfelvétel tanúskodik ritka képességéről. Máig csak kisebb, amolyan házi versenyeken indult, de most azt hiszem megtört a jég, mondjuk belegondolva egészen nagy teher, amit magára vállalt, de én támogatom bármi lesz.

-          És mi? Hogyan? Hol? – kérdezgettem összevissza és valami féle örömtáncot jártam a kis helyiségben. Liza szép lassan beavatott a részletekbe és megkért, hogy kísérjem el a meghallgatásra. Ennek persze megint örültem, amolyan „majom vagyok és örülök a farkamnak” stílusban. Még vagy’ tíz percig sokkoltan ugráltam és mintha már megnyerte volna sikongattam. A szomszédok tuti örültek, de ez akkor legkevésbé sem érdekelt. Szép megkoronázása a mai napnak.

Amikor délelőtt azt hittem borongós napnak nézünk elébe, - és itt nem csak az időjárásra célzok - nagyot tévedtem. Ennél jobbat már el sem tudnék képzelni, és még mi jön ezután…

Prológus

1 évvel korábban

Még több megpróbáltatás küzdelem, amivel újból és újból megszűrik a tömeget, minden attól az öt perctől függ, amit a színpadon mutatnak. Vagy elismertek lesznek, vagy nem. Vagy tetszik a közönségnek és az elbírálóknak, vagy nem. Minden a te kezedben van, de mégis ők értékelnek. Lehet, hogy jó, amit csinálsz, de nem a legjobb, egy apró hiba és rátesznek arra a bizonyos lapátra.

Két eset van az első: mérhetetlenül megkritizálnak, az összes hibádat – szinte már felnagyítva- nyomják az arcodba, annyira, hogy a könnyeid is megindulnak és biztos vagy a vesztedben, elveszik a remény utolsó szikráját, és a legváratlanabb pillanatban bejelentik a sikeredet, hogy ismét megugrottál egy szintet. Ekkor az önfeledt boldogság tölti el tested és büszke vagy magadra, arra, amit elértél, aztán fél perc múlva rájössz, ott a következő akadály, az új nehézség, feladat, ami szint úgy tökéletes megoldást kíván…

A második pedig, mikor agyon-vissza dicsérnek, az összes jó pontot elmondják, mindent, ami előnyös pozitív része a műsorodnak, csak a szépre, és a jóra világítanak rá, azokat célozzák meg. Kritikáról szó sem esik. Ekkor a kifényezett személy tudatában van a biztos továbbjutásnak és egész teste ragyog, árad belőle az elégedettség. Majd, egy hirtelen csavarással, állítják szembe a valósággal miszerint jó, de nem eléggé, a lelkét pedig darabokra törve hagyják a porba hullani, könnyei kíséretében, és önbizalmát is elég rendesen eltiporják. De ez mit számít, amikor további tizenkét tehetség tündököl, mártózik a fényben, elvakítva és letaszítva az igazságtalanul mélybe sodortakat. Így történt ez velük is… Elvesztek, de ez volt az újabb esélyük, lehetőségük megindítója. Kidobták őket, de nem adták fel nem törtek meg, és egymást segítve együtt harcoltak tovább az álmaikért, amiket célokká formáltak és készültek véghezvinni. Megállás nélkül, napról napra fejlődtek, és szorították meg az őket egymáshoz fűző kötelékeket, míg a legjobb barátokká váltak…

Minden együtt voltak, a négyszemélyes asztalon könyökölve, fejüket tenyerükbe temetve gondolkodtak, osztottak szoroztak, hogy végül megszülessen a hibátlan, kritizálhatatlan ötlet, amely megvalósítása egy köpésnyire volt, ahhoz, amit mindannyian akartak… Aztán jelentkeztek túlélték az idegőrlő pillanatokat és egészen a végsőkig küzdötték el magukat, a közé a bizonyos tizenkettő közé.

***

2012. május

Reni, igen Reni, ez volnék én… Teljes nevemen Vargha Renáta (és igen vágyom egy cuki becenévre, amit a korombeliek mindannyian úgy szeretnének, de mivel nem adatott meg ez a fantázia - beceneves dolog megelégszem a Renivel.) Legtöbbször az unalmas hétköznapokat vidámabbra bíró személyiség, néha viszont ennek a teljesen ellenkezője vagyok. Az életemet – mint általában mindenki, aki 18 éves vagy éppen nem sokkal múlt el annyi- a szabadság és a semmittevés köré szeretném építeni, és felhőtlenül élvezni, de sajnos a kötelességek iszonyat sűrű hálója beárnyékolja csodás képzeletemet. Így, feladva bugyuta álmaimat indultam neki a mai napnak is, ami egyfajta mérföldkőnek számít, és eldönti a jövőmet. Ma érettségizem, ami óriási dolognak tűnhet, de én a mindennapok nyugalmával állok hozzá, sokakkal ellentétben. Nem rágom tövig e miatt, a most éppen világoskékre festett körmeimet…

-       Reni gyere már! - hallottam meg Liza, a barátnőm hangját, aki már nem kicsit volt ideges amiatt, hogy közel tíz perce a mosdóban tartózkodom, félreértés ne essék csak a hajamat vasaltam ki, de mivel az oroszlánsörény elbújhat mellette a békák aprócska hátsó fele alá, így nem volt éppen könnyű dolgom. Szóval Liza lenne az első példa az „ideges vagyok, mert ma érettségizem” típusra. Persze ez jogos, az ő továbbtanulásához ténylegesen jobb teljesítményre van szükség, de azért kicsit lazíthatna. – El fogunk késni, ez nekem is és neked is fontos!!!! Felfogtad egyáltalán, hogy ma megyünk érettségizni! – rontott be kiabálva és jó erősen nekicsapta az ajtót a csempézett falnak.

-       Nyugi mehetünk – húztam ki a hajvasaló zsinórt a konvektorból, és kicsi életet lehelve magamba elindultam ki az autóhoz.

Lizzi egész héten be volt zsongva és állandóan nyüszített, hogy nem tanult, amikor a saját fülem hallatára mondta fel a töri könyvet. Ma pedig pont ezzel a számomra érthetetlen tantárggyal kezdünk, komolyan, félek. Utálom a törit, nem tehetek róla, de az a sok idióta évszám akármennyire is akarom, nem marad a fejemben. Nehézkesen és icipicit ingerülten beültem a kocsiba. Az ünneplő ruha is fel tud dühíteni, mivel olyan „jó” idő van, hogy az eső nem képes elállni egy percre sem, ezért elég érdekesen néz ki, amikor a magas sarkúimban átvánszorgok egy pocsolyán csöpögős esernyőt tartva a frissen vasalt hajam fölé, amit bármikor tönkretehet a most képződő pára. Úgy imádlak május. De a további részleteket inkább most hagyom, mert Liza ordibál és mutogat valamit viszont a fülembe kellemesen duruzsoló zene miatt, aminek az alsó határa az ezer decibel, nem igazán hallom, tehát ki kell vennem a fülest és megkérdezni újra.

-       Bocsi, mit mondtál nem hallottam! – kérleltem újból, immáron nem eltorlaszolt hallójárattal.

-       Persze, persze hogy nem hallottad, mert megint azt a szart hallgatod! – tört ki magából Líz a megszokottnál is erélyesebben.

-       Ki kérem magamnak a zenék, amiket hallgatok nem szarok! Különben is, nem én vagyok aki állandóan énekel.

-       Akkor mit tudom én milyen, de légy szíves figyelj ide…

-       Addig nem, amíg vissza nem szívod azt, amit mondtál. - vágtam vissza

-       Ez gyerekes baromság, amúgy meg te is leszóltad az énektudásom…

-       De te vagy az, aki nem szívja vissza, és nem szóltam le!

-       Igen, mert nem vagyok gyerekes!

-       Na jó, idefigyelj dili-bogyó nővérkém – fordult hátra az öcsém, Máté az anyósülésről – Igazán szépen megkérlek, hogy fejezd be a kiáltozást. - Be kell vallani így telik nálunk egy átlagos iskolába vezető út. Valamin mindig össze kell kapni, bár a többiek mindig csak úgy emlegetik az apró civakodásokat, hogy Reni már megint a hülye bandáiról beszél. Ettől pedig még jobban felmegy bennem a pumpa és vérontás árán is – jó azért egy kis költői túlzás belefér – szóval képes vagyok a végsőkig harcolni a „bandáimért”, akiknek a zenéi rongyosra hallgatva nyugszanak a telefonom rejtekében pihenő sd - kártyán.  Nos, ennyit rólam az érettségi meg majd lesz valahogy. A tovább tanulásom, ha minden igaz pesten kezdődik, és rettenetesen izgulok, mi lesz velem abban a nagyvárosban, mindenesetre hajtok a győzelemért.  Apropó, az előbb Lizzi mondani akart valamit. Jó lesz utána járni.

-       Liza, mit is akartál kérdezi? – néztem aranyosan pislogva barátnőmre, nehogy eszébe jusson előbbi civakodásunk.

-       Jah, nem semmi, semmi, csak azt akartam kérdezni, nem hagytad-e otthon a táskádat, de…

-       Basszus! – sikítottam fel. – A táskám… az előszoba… a polc… - rémülten fordultam anyuhoz, aki a vezető ülésben hallgatta végig a párbeszédünket. Ohh ne már itt vagyunk… - szemem előtt teljes egészében kirajzolódott a hely, ahol négy évig tengettem napjaim, és ahova ma iskolatáska nélkül jöttem érettségizni. Azt hiszem bemutatkoztam. J

Szerencsére anya hazavitt, meglett a táskám és vissza is értem még kezdés előtt.

Kalandok, az életem alakítói. Ez vagyok én…

Kedves Olvasó…

A következő történet lényegében szinte teljes mértékig az Én és Segítőim őrült fantáziájának a szüleménye. Valóságalapja nagyon kevés! Volt ahol teljesen elvonatkoztattam, az eredetileg megtörtént cselekménysortól és egy teljesen más nézőpontból kreáltam újat.

Fő szerepet kapott a cselekményben Olivér, aki a 2013-ban ismertté vált ByTheWay együttes tagja és egyben a lányok legnagyobb kedvence (kivéve persze az írót, jómagamat - bocsi). De ugyanúgy szerepet kapott a történetben, a valóságban is szereplő másik három srác, Bence, Sziki és YaOu is.

A többi szereplő, viszont nem létezik, legalábbis nem teljesen úgy, mint ahogy az a leírtakban szerepel, tehát ha nem minden stimmel, az nem dörgölendő az orrom alá, mert én előre szóltam! Nem szándékoznám külön leírni a szereplők jellemzőit,(tehát nem nyitottam nekik külön oldalt képekkel és leírással) mert igyekeztem úgy írni, hogy személyiségük megformálódjon előtted és te magad képzeld el őket.

Mindenki saját felelősségre olvassa! J