Prológus

1 évvel korábban

Még több megpróbáltatás küzdelem, amivel újból és újból megszűrik a tömeget, minden attól az öt perctől függ, amit a színpadon mutatnak. Vagy elismertek lesznek, vagy nem. Vagy tetszik a közönségnek és az elbírálóknak, vagy nem. Minden a te kezedben van, de mégis ők értékelnek. Lehet, hogy jó, amit csinálsz, de nem a legjobb, egy apró hiba és rátesznek arra a bizonyos lapátra.

Két eset van az első: mérhetetlenül megkritizálnak, az összes hibádat – szinte már felnagyítva- nyomják az arcodba, annyira, hogy a könnyeid is megindulnak és biztos vagy a vesztedben, elveszik a remény utolsó szikráját, és a legváratlanabb pillanatban bejelentik a sikeredet, hogy ismét megugrottál egy szintet. Ekkor az önfeledt boldogság tölti el tested és büszke vagy magadra, arra, amit elértél, aztán fél perc múlva rájössz, ott a következő akadály, az új nehézség, feladat, ami szint úgy tökéletes megoldást kíván…

A második pedig, mikor agyon-vissza dicsérnek, az összes jó pontot elmondják, mindent, ami előnyös pozitív része a műsorodnak, csak a szépre, és a jóra világítanak rá, azokat célozzák meg. Kritikáról szó sem esik. Ekkor a kifényezett személy tudatában van a biztos továbbjutásnak és egész teste ragyog, árad belőle az elégedettség. Majd, egy hirtelen csavarással, állítják szembe a valósággal miszerint jó, de nem eléggé, a lelkét pedig darabokra törve hagyják a porba hullani, könnyei kíséretében, és önbizalmát is elég rendesen eltiporják. De ez mit számít, amikor további tizenkét tehetség tündököl, mártózik a fényben, elvakítva és letaszítva az igazságtalanul mélybe sodortakat. Így történt ez velük is… Elvesztek, de ez volt az újabb esélyük, lehetőségük megindítója. Kidobták őket, de nem adták fel nem törtek meg, és egymást segítve együtt harcoltak tovább az álmaikért, amiket célokká formáltak és készültek véghezvinni. Megállás nélkül, napról napra fejlődtek, és szorították meg az őket egymáshoz fűző kötelékeket, míg a legjobb barátokká váltak…

Minden együtt voltak, a négyszemélyes asztalon könyökölve, fejüket tenyerükbe temetve gondolkodtak, osztottak szoroztak, hogy végül megszülessen a hibátlan, kritizálhatatlan ötlet, amely megvalósítása egy köpésnyire volt, ahhoz, amit mindannyian akartak… Aztán jelentkeztek túlélték az idegőrlő pillanatokat és egészen a végsőkig küzdötték el magukat, a közé a bizonyos tizenkettő közé.

***

2012. május

Reni, igen Reni, ez volnék én… Teljes nevemen Vargha Renáta (és igen vágyom egy cuki becenévre, amit a korombeliek mindannyian úgy szeretnének, de mivel nem adatott meg ez a fantázia - beceneves dolog megelégszem a Renivel.) Legtöbbször az unalmas hétköznapokat vidámabbra bíró személyiség, néha viszont ennek a teljesen ellenkezője vagyok. Az életemet – mint általában mindenki, aki 18 éves vagy éppen nem sokkal múlt el annyi- a szabadság és a semmittevés köré szeretném építeni, és felhőtlenül élvezni, de sajnos a kötelességek iszonyat sűrű hálója beárnyékolja csodás képzeletemet. Így, feladva bugyuta álmaimat indultam neki a mai napnak is, ami egyfajta mérföldkőnek számít, és eldönti a jövőmet. Ma érettségizem, ami óriási dolognak tűnhet, de én a mindennapok nyugalmával állok hozzá, sokakkal ellentétben. Nem rágom tövig e miatt, a most éppen világoskékre festett körmeimet…

-       Reni gyere már! - hallottam meg Liza, a barátnőm hangját, aki már nem kicsit volt ideges amiatt, hogy közel tíz perce a mosdóban tartózkodom, félreértés ne essék csak a hajamat vasaltam ki, de mivel az oroszlánsörény elbújhat mellette a békák aprócska hátsó fele alá, így nem volt éppen könnyű dolgom. Szóval Liza lenne az első példa az „ideges vagyok, mert ma érettségizem” típusra. Persze ez jogos, az ő továbbtanulásához ténylegesen jobb teljesítményre van szükség, de azért kicsit lazíthatna. – El fogunk késni, ez nekem is és neked is fontos!!!! Felfogtad egyáltalán, hogy ma megyünk érettségizni! – rontott be kiabálva és jó erősen nekicsapta az ajtót a csempézett falnak.

-       Nyugi mehetünk – húztam ki a hajvasaló zsinórt a konvektorból, és kicsi életet lehelve magamba elindultam ki az autóhoz.

Lizzi egész héten be volt zsongva és állandóan nyüszített, hogy nem tanult, amikor a saját fülem hallatára mondta fel a töri könyvet. Ma pedig pont ezzel a számomra érthetetlen tantárggyal kezdünk, komolyan, félek. Utálom a törit, nem tehetek róla, de az a sok idióta évszám akármennyire is akarom, nem marad a fejemben. Nehézkesen és icipicit ingerülten beültem a kocsiba. Az ünneplő ruha is fel tud dühíteni, mivel olyan „jó” idő van, hogy az eső nem képes elállni egy percre sem, ezért elég érdekesen néz ki, amikor a magas sarkúimban átvánszorgok egy pocsolyán csöpögős esernyőt tartva a frissen vasalt hajam fölé, amit bármikor tönkretehet a most képződő pára. Úgy imádlak május. De a további részleteket inkább most hagyom, mert Liza ordibál és mutogat valamit viszont a fülembe kellemesen duruzsoló zene miatt, aminek az alsó határa az ezer decibel, nem igazán hallom, tehát ki kell vennem a fülest és megkérdezni újra.

-       Bocsi, mit mondtál nem hallottam! – kérleltem újból, immáron nem eltorlaszolt hallójárattal.

-       Persze, persze hogy nem hallottad, mert megint azt a szart hallgatod! – tört ki magából Líz a megszokottnál is erélyesebben.

-       Ki kérem magamnak a zenék, amiket hallgatok nem szarok! Különben is, nem én vagyok aki állandóan énekel.

-       Akkor mit tudom én milyen, de légy szíves figyelj ide…

-       Addig nem, amíg vissza nem szívod azt, amit mondtál. - vágtam vissza

-       Ez gyerekes baromság, amúgy meg te is leszóltad az énektudásom…

-       De te vagy az, aki nem szívja vissza, és nem szóltam le!

-       Igen, mert nem vagyok gyerekes!

-       Na jó, idefigyelj dili-bogyó nővérkém – fordult hátra az öcsém, Máté az anyósülésről – Igazán szépen megkérlek, hogy fejezd be a kiáltozást. - Be kell vallani így telik nálunk egy átlagos iskolába vezető út. Valamin mindig össze kell kapni, bár a többiek mindig csak úgy emlegetik az apró civakodásokat, hogy Reni már megint a hülye bandáiról beszél. Ettől pedig még jobban felmegy bennem a pumpa és vérontás árán is – jó azért egy kis költői túlzás belefér – szóval képes vagyok a végsőkig harcolni a „bandáimért”, akiknek a zenéi rongyosra hallgatva nyugszanak a telefonom rejtekében pihenő sd - kártyán.  Nos, ennyit rólam az érettségi meg majd lesz valahogy. A tovább tanulásom, ha minden igaz pesten kezdődik, és rettenetesen izgulok, mi lesz velem abban a nagyvárosban, mindenesetre hajtok a győzelemért.  Apropó, az előbb Lizzi mondani akart valamit. Jó lesz utána járni.

-       Liza, mit is akartál kérdezi? – néztem aranyosan pislogva barátnőmre, nehogy eszébe jusson előbbi civakodásunk.

-       Jah, nem semmi, semmi, csak azt akartam kérdezni, nem hagytad-e otthon a táskádat, de…

-       Basszus! – sikítottam fel. – A táskám… az előszoba… a polc… - rémülten fordultam anyuhoz, aki a vezető ülésben hallgatta végig a párbeszédünket. Ohh ne már itt vagyunk… - szemem előtt teljes egészében kirajzolódott a hely, ahol négy évig tengettem napjaim, és ahova ma iskolatáska nélkül jöttem érettségizni. Azt hiszem bemutatkoztam. J

Szerencsére anya hazavitt, meglett a táskám és vissza is értem még kezdés előtt.

Kalandok, az életem alakítói. Ez vagyok én…