5. fejezet

Halihó!

 Ugyan még csak péntek van, 

de mivel már most érezzük a hétvége szelét, 

ezért gondoltam, nem várok tovább és meghozom ma a következő fejezetet. 

Nem tudom elégszer kihangsúlyozni, mennyire hálás vagyok a kedves szavakért, amiket írtok.

 Remélem, ezt a jó szokásotokat megtartjátok továbbra is.

A fejezetek alatt most már pipálni is tudtok.

Nos, nem is húznám tovább...

 Jó szórakozást!

Sz. Z.

Új barátok, új viták…

NYUGODTAN FEKÜDTEM AZ ÁGYAMON. A fali óra halkan kattogta fülembe az idő gyors múlását. Tekintetemmel a plafont kémleltem és az ijesztően magas, de mégis biztonságot adó fehér falakat. A napsugarak vígan játszadoztak a szekrényajtónak döntött tükrön. Fejemben a tegnapi élő show eseményei kattogtak. A találkozás, a "nevenincs" sztárocskával. Az órámra pillantottam. Ledöbbentem, már kilenc óra volt. Felkeljek vagy ne?- vitáztam magammal, de gyomrom egy hatalmas korgással közbe szólt. Rendben, kepesztettem ki álmosan és egy nagyot nyújtózva a konyhába ballagtam.  Szélesre tártam a hűtő ajtót,de csalódnom kellett, semmi finom. Itt-ott megbújt egy-egy sajtdarab, paradicsomszósz, egyhetes maradék. Hiába is, de rá kellett jönnöm: ebből bizony nem lesz ehető reggeli. Erőt véve magamon felrángattam lábaimra egy nadrágot, felkaptam egy pólót és pénztárcával felfegyverkezve támadást indítottam a sarki bolt ellen. Útközben nagyokat ábrándoztam és élveztem, ahogy az októberi szél bele-belekap a hajamba és ezerfelé repíti a göndör tincseket. A fákról lassacskán szállingóztak le az ezer színbe öltözött megszáradt falevelek.  Már csak pár méter volt hátra, mikor hallottam, hogy valaki ordítja:

-VIGYÁÁÁZATTTT!!- nem jutott el tudatomig hogy ki az és mit akar. A legutóbbi emlékképem, hogy arra hajtom a fejem és a másik utca felől egy biciklist látok felém száguldani. Következő pillanatban a földön feküdtem és a bokámat fájlaltam. Szemem csukva volt, de ennek ellenére éreztem, hogy valaki közeledik felém és egy rém ismerős hang csapja meg a fülem:

-          Jól vagy? - kérdezte

-          Háát fogjuk rá. - nyöszörögtem, és próbáltam kinyitni a szemem. Mikor már ráfókuszált az illetőre, teljesen ledöbbentem, de ahogy észleltem ő is, csak ültem és néztem mereven.

-          Reni? - kérdezte, hangjában érezhető volt a meglepettség.

-          Őhm most éppen elgázoló zöld szemű Szőke herceg, akivel már összefutottam és úgy eltűnt, mint a kámfor? – kérdeztem vissza még mindig a földön ülve. Kicsit elviccelve a helyzetet.

-          Biztos nincs nagy baj? Én izé.. nagyon sajnálom. Várj mi? Szőke herceg?

-          Mivel,  már egyszer találkoztunk nem épp fényesen a válogatón, tudod a wc-ben, most meg elütöttél egy biciklivel,de még mindig nem tudom a nevedet, és valahogyan meg kellett, hogy szólítsalak, hát maradt ez.

-          Bocsánat, el is felejtettem, Olivér – nyújtotta a kezét. – De most inkább veled foglalkozzunk, én igazán nem akartam, nem esett bajod ugye? – tekintete annyira megbánó volt, hogy nem tudtam nem mosolyogni.

-          Ugyan kutya bajom! – legyintettem és ugrottam volna fel, ha nem adta volna meg magát a lábam. Visszahuppantam az aszfaltra és ránéztem a bokámra. Azt hiszem nem olyan, mint szokott lenni.

-          Na, igen. Kutya bajod mi? Minimum elkísérlek az ügyeletre, bár jelenlegi állapotodba inkább az „elviszlek”-et tudnám csak elképzelni.

-          De én nem… Amúgy is neked biztosan csak arra van most időd, hogy engem cipelgess az ügyeletre. Ne aggódj, megoldom – kíséreltem meg a tiltakozást, nem sok sikerrel.

-           Nincs de én… Jössz és kész, erre a délelőttre úgy sem volt programtervem. Van három szabad órám! – vágta rá nemleges választ nem elfogadva. Hát jó! gondoltam magamba és már csak azt vettem észre, hogy a felém nyúló kezek megragadnak, és talpra állítanak.

Az orvosnál semmi különös nem történt. Kitisztították a sebet, ami elég csúnya volt, ugyan annyira nem fájt, de húzódott a nagy horzsolástól, az aszfalt nem bánt kíméletesen a bőrömmel. Bekötözték a lenyúzott felületet és merevítőt tettek a bokámra, mert szegényke egy kicsit kificamodott. A járásom nehézkes lett, de megbirkóztam vele. Bicegve indultunk ki az ajtón és köszöntünk el az orvostól.

-          Most már tényleg nagyon köszönöm, amit értem tettél – kezdtem búcsúzkodni az ajtó előtt – de innen már egyedül is menni fog - emeltem le biztonságot nyújtó vállairól a kezem, amit eddig elengedni sem mertem, bár őszintén szólva, nem is nagyon akartam, de ez maradjon az én titkom. Léptem egyet, kettőt, helyzetfelmérés gyanánt, de össze is csuklottam.

-          Látom, mennyire megy!- hajolt fölém Olivér és felszedett a földről. Segített bejutni az ajtón és bepakolt a liftbe is. Nevetnem kellet, hogy ennyire rá vagyok szorulva.  – Kisasszony, megérkeztünk- vezetett ki ünnepélyesen a liftből és sétáltunk el az otthonom ajtajáig, már ha azt a műveletet, amit én produkáltam sétának mondhatja az ember.

-          Hát itt is lennénk, nagyon köszönöm. Szólj, ha esetleg viszonozni tudnám.  – ismét elengedtem és megpróbáltam újból a lassú lépkedést. Sikerem után, már aggódás nélkül, vagyis remélem aggódás nélkül ment el Olivér. Igazából nagyon jól esett ez a fajta törődés, de mostanra tényleg egyedül vagyok és kaja nélkül.

Még csak tizenegy óra volt és reggeli hiányában feküdtem az ágyon, hánykolódtam jobbra- balra. Megoldásként leszenvedtem egy könyvet a polcról és belekezdem az olvasásába.  Már lassan az huszadik oldalon jártam, mikor megszólalt a csengőm. Bosszankodva tápászkodtam fel, de még élt bennem a remény, hogy egy felmentő sereg lehet az. Elbukdácsoltam az ajtóig és résnyire nyitottam, hogy megkukkantsam ki az. Legnagyobb meglepetésemre Olivér ácsorgott a küszöb előtt, és várta a bebocsátást. Kiakasztottam az ajtó biztonsági láncát és ki is tártam váratlan vendégem előtt. Hatalmas mosollyal tekintett le rám, amitől azonnal jobb kedvre derültem.

-          Nem akarok tolakodónak tűnni, de hoztam neked valamit. – lépett be az előszobába, értve a karjelzésemből, amivel befelé mutogattam neki.

-          Ömm, akkor, szia. Üdv nálam. – kalauzoltam el a konyha irányába –És mit is hoztál? –érdeklődtem.

-          Igazából csak ezt akartam átadni – nyomott a kezembe egy papírzacskót, ami ahogy éreztem elég meleg volt. Óvatosan tettem le az asztalra és neki álltam a kicsomagolásnak. Mennyei illatok szűrődtek ki a tasakból. A számban azonnal megindult a nyálképződés, mihelyst megpillantottam az aprócska lekváros batyukat. Nagy élvezettel álltam neki az elsőnek.

-          Honnan tudtad, hogy éhes vagyok? – pislogtam rá nagyra nyitott szemekkel és újabbat haraptam az ínycsiklandó sütikéből.

-          Említetted mikor jöttünk haza, és ha már miattam nem jutottál el a boltba gondoltam ennyivel még tartozom.

-          Hát nagyon köszönöm, most megmentettél és nem haltam éhen! – nevettem el a mondat végét és elé toltam az immáron tányéron pihenő meggylekvárral töltött batyukat. – Kérsz?

-          Ki nem hagynám! – tömte tele a száját.

Még körülbelül egy órán keresztül csevegtünk minden témáról, igazán kellemesen eltöltött és unalommentes időszak volt, amíg beszélgettünk, de sajnos mennie kellett így újra magamra maradtam. Vajon mit csinálhat most? Hova kellett mennie? Ki telefonált neki, hogy menjen? – tűnődtem magamba és hirtelen hessegettem el a gondolataimat, amikor rájöttem, hogy valójában egytől-egyig Olivérről szólnak.

***

Boldogan sétálgattam amerikai hot-dogot majszolva a hosszú utcán, és felhőtlenül élveztem a járást, szerencsére meggyógyult a bokám, így már a futás sem lehetetlen. Egy hét bőven elég volt ebből a kínlódásból. Éppen Lizával volt találkám, aki egy újabb fantasztikus előadáson volt túl, és gőzerővel készül a következőre. Alig van ideje, nekem meg lassan az összes pénzem, amit nyáron nagy nehezen megkerestem, most a szavazásra megy, de egy percig sem bánom, mert nemes cél érdekében teszem. A Szőke srác, Olivér, azóta is folyamatosan a fejemben motoszkál, és még mindig meglepődöm azon, mennyire kedves és segítőkész volt velem. Nagyon belemerültem a gondolkodásba, a mai napon már sokadszorra, de annyira szeretem átadni magam az emlékeknek és a fantáziámnak, ezért ha egyedül vagyok, sokszor előfordul. Most pedig egyedül voltam, egyetlen társaságom, a kihűlt hot-dogom, amit sehogy sem tudtam szóra bírni. Elmerülve a magányomba eléggé meglepődtem, amikor valami nedves és meleg dolog hozzáért a testem mellett lóbált karomhoz. A pillanat, amint tekintetem találkozott a mellettem sétáló skótjuhász kutyáéval egyszerre rémített meg és melengette meg a szívem. Féltem, mert egy viszonylag nagytestű kutya pár másodperce megnyalta a kézfejem, de örültem, mert van társaságom és az a szelíd tekintet, amivel szemeimbe nézett teljesen elolvasztott.

-          Öhm… Szia kutyus – fogalmam sem volt mit mondhatnék neki, így maradtam a legegyszerűbbnél. Szemében láttam a hirtelen fellobbant szikrát, amint megpillantotta másik kezem tartalmát, a hot-dogot. – Kérsz? – kérdeztem félénken, bár tudtam szavakkal úgy se fog válaszolni, meg az sem biztos, hogy érti. Közelebb férkőzött a kezemhez és lelkes farkcsóválásba kezdett. Tehát érti, remek. Bátortalanul letörtem egy darabot és felé nyújtottam. Vidáman elfogadta, majd körbesétált. Tettem egy lépés, utánam jött. Még egy lépést tettem, megint utánam jött, és barátságosan szemezett az uzsonnámmal. A nagy séta közben elértünk egy szép, zöld, füves parkot, és ha már kutyával vagyok, gondoltam besétálhatnánk. Ahogy leültem egy padra, ideiglenes kis (azért eléggé nagy) kutyám is helyet foglalt mellettem a földön, és édesen pislogott rám. – Na, jó! – beadtam a derekam aranyos nézésének, és az összes maradványát hot-dogomnak elé helyeztem a fűre.

 Jobban megvizsgálva, nagyon ápoltnak tűnt, és biztos voltam benne, hogy van gazdája. De mégis, hogy fog rátalálni? Itt nem hagyhatom ezt a gyönyörű, kíváncsi, ugribugri ebet, haza meg megint nem vihetem, mert nem érezné jól magát a panelházban. Ha hirdetést adok fel, arra is napokat kell várni, mire valaki jön érte. Mit csináljak? Ötlet nélkül figyeltem a „nevenincs” kutyát és óvatosan megsimogattam a fejét.

-          Pfeffer, Pfeffer! Hol vagy? Merre kószálsz? Neked mindig el kell tűnnöd? – egy férfi erőteljes hangon kiabált, és nézelődött a parkba jobbra-balra. A skótjuhász mellettem felkapta a fejét, és teljes erőből elrúgva magát a férfi felé futott, aki megkönnyebbülten hajolt le hozzá és megsimogatta a vastag bundáját. Mondott neki valamit, de nem igazán értettem, mert ahhoz messze voltak.

Hát meglett a gazdi. Örültem neki, de már most hiányzott a farkcsóválása. Egyedül maradtam a földön fekvő megdézsmált uzsonnámmal. Hátradőltem a padon és élveztem egy kicsit a park nyugodtságát. Fura topogás keltette fel a figyelmem és a hátam mögé pillantottam. Pfeffer- ha jól értettem így hívták a kutyust – nagy lével futott felém, hosszú szőre a menetszéltől hátracsapódva lobogott. Párat ugrált előttem, majd simogatásért a lábamra feküdt és visszatért az előbb abbahagyott étkezéshez.

-          Pfeffer!  - szólította kutyáját a férfi, de az meg sem moccant. Halk lépteket hallottam magam mögött, majd újra a gazdi hangját – Megyünk haza, gyere! - Mondta a kutyának és megállt a pad mögött. – Mi? Te adtál enni a kutyámnak? – nézett rám szigorú tekintettel, ekkor vettem csak észre, hogy mennyire fiatal és ismerős, de honnan? Valamint rettentően tiszteletlen. Idejön és kérdőre von?

-          Igen! – válaszoltam szemrebbenés nélkül majd hozzátettem: - neked is hello, és szívesen, hogy megtaláltam a kutyádat.

-          Hogy adhattál egy idegen kutyának enni? Várjunk csak… Te nagyon ismerős vagy nekem…  - ohh te jó ég! amint kimondta, hogy ismerős vagyok neki eszembe jutott az x-faktoros tolongás. Ez a srác volt, akibe beleakadt a karkötőm, ne az nem lehet. Kizárt! – Te vagy az, aki belém akadt nem? – kérdezte és megemelte mindkét szemöldökét, kihangsúlyozva gyönyörű, hatalmas szemeit. Nem! Reni! Ezt fejezd be! Miért kalandozol el mindig. Gondolj másra, ne nézz a szemébe!

-          Pontosabban a karkötőm volt…- kezdtem kijavítani, mert a „belém akadtál” mégis csak egy erős kifejezés.

-          Hogy lehet ez? Miért kell találkoznunk megint? És legfőképp miért etetted meg a kutyámat? – tekintetét az égre emelte, majd vissza rám. Szemeiben nem volt semmi fény, csak düh és szomorúság, de mi miatt?

-          Én csak megetettem, de igazán semmiség, hogy itt vigyázok rá, pesztrálom a kutyádat, te meg idejössz és belém kötsz, megint! – kicsit kikeltem magamból illetlen viselkedése miatt. Pfeffer tekintete köztünk cikázott, és biztos nem értette a helyzetet, ahogyan én sem.

-          Ne, ne, ne húzz fel! Harminc perce szakított velem a barátnőm! Hagyjál békén! – csak pislogtam… nem is én voltam, aki hozzá szólt, nem én voltam a faragatlan tuskó… Mit gondol? Rácsatolta a pórázt a kutyára és maga után húzta.

-          Neked is szia, és szívesen, hogy csak úgy elvihetted a kutyád! –kiáltottam utána

-          A soha viszont nem látásra – puffogta, de elég hangosan ahhoz, hogy halljam.

Hogy lehet valaki ekkora tapló? Itt vigyázgatok a kutyájára, nem hogy megköszönné, fogja magát és elsétál… Mit is mondott? Szakított vele a barátnője? Ó, mekkora tragédia – gondoltam gúnyosan, de valahol felsejlett bennem, hogy akkor szingli. Mi? Nem! Reni! Nem gondolhatsz erre! A legnagyobb baj vele, hogy a látszat csal. Amilyen jól néz ki, olyan faragatlan. De azok a fekete igéző szemek…