4. fejezet

Sziasztok! 

Tudom, egy kicsit később érkeztem a fejezettel, amit sajnálok, de itt vagyok. Nagyon jó érzés, hogy vártátok, és nagyon örülök a kedves szavaknak amiket kaptam, köszönöm szépen őket. A véleményezés most is megengedett!!!

 Jó szórakozást! 

U.I.: Ne feledjétek, hogy holnap Mosolynap! Tessék sokat mosolyogni!!!

Sz.Z. 

Felismerés

    

   AZ ÖTÖDIK SOR 23-AS SZÁMÚ SZÉKÉN ÜLTEM, MAJDNEM KÖZÉPEN, kicsit balra. Ujjaimat tördelve (au!),  vártam a pillanatot, hogy elkezdődjön a műsor. Elindult a reklám, tenyeremen lassan kezdtek el csordogálni az izzadságcseppek, cipőm csaknem 10 cm-es sarkával türelmetlenül kopogtattam a padlón. Izgultam, olyannyira, mint a színfalak mögött álló barátnőm Liza. Szinte felfoghatatlan érzés, nekem is. Elsötétült a nézőtér, bizsergett a levegő. Színpadra lépett a tizenkét döntős, köztük a barátnőm is. Meg kell, hogy jegyezzem nagyon csinos volt.  A hosszú hajából készített hatalmas hullámok úgy repkedtek utána, mint a tavaszi rétek, napfénytől részegült boldog pillangói. Hangja ismét elbűvölő volt, bár csak pár sort tudhatott a sajátjának, de azt hibátlanul vitte végig. A dal egyéni részeit mindig egy-egy mentor mentoráltja énekelte állva, addig a többiek guggolva maradtak… Franc, leejtettem a táskám, a sötétbe kotorásztam a lábam mellett mire kezembe akadt a kis zsivány. Felnéztem és újra elhelyezkedtem a nem éppen kényelmes, de a célnak megfelelő széken. Kisebb sokkot kapva, meredtem egyenesen a színpadra… Mindenki guggolt csak négy egészen helyes srác énekelt. Végigmértem őket szememmel, de semmi nem ugrott be. Kik ők??? Majd mikor még részletesebben végigfuttattam a szemem a harmadik srácon, eszembe jutott a wc-s találkozásom a Szöszivel, akinek, azóta sem tudom a nevét. Nem, az nem lehet. Kizárt, hogy Ő legyen az. Furcsa kavart éreztem bensőmben és próbáltam összepárosítani az emlékeimet. Vége lett a számnak, bejöttek a mentorok, és ezzel eltűntek az énekesek, Ő sem állt többet a színpadon, de hiába a váltás, hiába nincs ott, agyamban szüntelenül a Szöszke srác arca villog, aki a mai nap sem volt rosszabb bőrben, mint akkor pár hónapja. Érdekes, kezdek teljesen biztos lenni benne, hogy Ő az, és ami még érdekesebb egyfajta öröm gyűlt vele kapcsolatba a szervezetemben. Az élő adások sorozata hivatalosan is megkezdődött, amint mindenki elfoglalta a helyét.

     Lizzie csak a nyolcadik volt, ezért végig kellett szinte az összes dalt hallgatnom. Nem mondom, hogy nem kifejezhetetlen élmény, de picit azért meguntam az ötödik időhúzás és reklám után. Felüdülésként ért a szünet, ahol meglátogathattam kedves ismerősömet a mosdót, apró örömöt jelentett, hogy gond nélkül eljutottam a női, kiemelem a női mellékhelyiségbe. Természetesen hosszú sor álldogált előtte, de azért odanyomakodtam a tükrökig.

     Az emberek térdei és a székháttámlák között szlalomozva sikeresen visszajutattam magam a megfelelő helyre és feszült figyelemmel vártam. Tekintetemet nem vettem le a színpadról és a fények minden apró villanására összerezdültem. Kezdett ki idegelni az időhúzás. Még mindig teljesen sötét volt, de a hangszórókból hirtelen lüktetni kezdett a zene. Dübörgött egyre hangosodva, majd elérve a leg- dobhártyagyilkolóbb erősséget vált egyre gyorsabbá. Liza középen állt, a fények és tekintetek kereszttűzébe. Fekete passzentos szoknyájában valódi énekesnőként feszített a mikrofonállvány mögött. Sötétszőke haját a szélgépek repítették. Az első hangra pedig hirtelen emelte fel a fejét. Ilyen berobbanást régen látott már az emberiség. Wide awake énekelte az ismerős dal szövegét. Majd ahogy újra összecsukta ajkait, ismét sötétbe borult a színpad. A következő ismétlésnél, pedig újra fénybeborult minden. Fekete magas-sarkúiban indult el a színpad szélén maga után húzva a mikrofonállványt, és égető pillantásaival készült felperzselni a közönségben ülők összes ellenkező nemű tagját. Fájdalomként éltem meg a pillanatot, mikor a zene teljesen elcsendesedett és ezzel Lizzi is elhallgatott, viszont a nézőtéren ülők egyre magasabb hangerővel kezdték skandálni a „Liza” szócskát. A morajlás nem hervadt egy pillanatra sem, csillapíthatatlannak tűnő tapsvihar támadt. A mentorok nem tudtak szóhoz jutni. Az őrjöngök hada sikongatott, fütyült, állva tapsikolt. Hihetetlen érzés volt ezt látni a nézőtérről is. Persze én is köztük álltam és erősítettem a zajongást. A mentorok hosszadalmas integetése után – ami hozzáteszem elég fárasztó lehetett, mert a huszadik jobbra-balra után sem akart elállni a rajongói üvöltözés. Végül nagy nehezen lehűltek és lenyugodtak az ordítozók, így elmondhatták véleményüket ők is, folyamatos pislogás közben. Pislogásuk, amolyan „nem hiszek a szememnek” féle volt. Leginkább Szikora megjegyzésére figyeltem fel, aki a „Féltem tőled a srácaimat!” mondatot közölte Lizával. Eszméletlen csúcspontja volt az estének. Ide-oda fészkelődtem a széken és próbáltam normálisan elhelyezkedni, de sehogy sem ment. Szikora Robi mondott valamit. Gondolom a híres-neves srácait emlegette, nem igazán figyeltem. Csak arra kaptam fel a fejem, hogy körülöttem mindenki állva visítozik és nem látok ki. Rászántam magam és én is felemelkedtem. Tekintetem pedig újra a négy helyes srácon akadt meg. A Szőke megmentőm énekelgetett a színpadon és rappelt, mondhatni, egész jól, sőt mi több… A szám végére egészen élveztem a csodálatos összhatást a négy különböző hang és stílus között. Hát Szikora, van mit féltened khm…- gondoltam magamba az icipici gúnnyal fűszerezett megjegyzést. Már csak három versenyző állt a színpadra. Egész szépen énekeltek ők is, de talán nem hagytak bennem olyan mély nyomot. A műsor végén ásítozva hagytam el a székházat, ami nem volt olyan egyszerű, mint, ahogy azt fejben elterveztem. A tömeg sajnos velem egyszerre célozta meg az ajtót és tört volna ki. Az „a” tervemnek így, hát lőttek. A „b” variáció viszont sokkal több időt vett volna igénybe, már csak azért is, ha Lizával akarok hazajutni, meg kell „birkóznom” az öltözők előtt szobrozó biztonsági emberrel, amihez most nem lenne türelmem. Mozdulatlanul ácsorogtam, az egyre jobban kiürülő terem közepén, és fontolgattam, melyik lenne a jó megoldás. Végül a tömeg után nyomultam én is. Nem is telt sok időbe, míg elverekedtem magam az auláig, de ott azt hiszem tudatosult bennem, hogy rosszul döntöttem. Magasságomnak köszönhetően, nem láttam sokat, de szinte biztos voltam benne, hogy az autógramm osztogatók és kisebb rajongók tábora állja az utunkat. Ágaskodtam, nyújtózkodtam, de semmi. Nem tudtam kijutni. Tanácstalanul kukucskáltam kifelé esetleges menekülő utat keresve, jobb híján nyomakodtam tovább. Épp nyúltam a táskámban csörömpölő mobilomért, amikor a csuklómat valami fogva tartotta. Rápillantottam, és észre kellett vennem, hogy az ezüst karkötőm delfin medálja bizony bele akadt az előttem haladó (tolongó) ember farzsebének a cipzárjába. Rángattam, húzkodtam, de minden mozdulatom úgy festett mintha az előttem sétáló férfi seggét taperolnám. De a legjobb az egészben, hogy a cipzárja folyamatos rángatását észrevette és egy hirtelen mozdulattal hátrafordult. Én meg mint egy félőrült álldogáltam, a kezemet elég közel tartva a hátsófeléhez, de tényleg nagyon beakadt az, az átkozott karkötő.

-        Te meg mi a fenét csinálsz? – kérdezte nagyon ingerült hangnembe és nyomatékosan a szemembe nézett. Köpni-nyelni nem tudtam hát még válaszolni… Ébenfekete fürtjei összevissza, de mégis valami kiismerhetetlen szabály szerint hullottak a homlokára és elfedték brazilosan barna bőrét. Sötét, már-már fekete elképesztően hatalmas szemei pedig szikrákat szórtak, egyenesen rám. – Mit. Csinálsz? – ismételte önmagát, sokkal lassabban nyugodtabban és a hatás kedvéért mutató ujjával a csuklómra és a delfinmedálra bökött, ami még mindig bele volt gabalyodva a nadrágjába.

-       Én, őőőő, aaaa .. nem tudom kivenni, beakadt – megkíséreltem egy normális magyarázkodást, hát amolyan Reni módra el is intéztem

-          Akkor csinálj valamit, de lehetőleg gyorsan! – közölte igencsak parancsolóan, ami nekem abszolút nem tetszett és kifejezetten bunkónak találtam.

Gyorsan elintéztem a karkötőm és anélkül, hogy bármi kárt tettem volna a márkás farmerjában szépen elhúztam a csíkot.  

  Egyedül sétáltam a kihalt folyosón. Kezdett megrémiszteni a cipőm hangos kopogása, csak ez a zaj törte meg a letelepedett csendet. Agyamat kitöltötte a különös sráccal való találkozásunk, és a Szőke srác tevékenykedése a színpadon. Kinyitva az utolsó ajtót is, mélyet szippantottam a kellemesen hűvös őszi levegőből. Gyengén fújdogált a szél, amolyan tipikus októberi este volt. Egyszer-egyszer levélzörgés keltette fel figyelmemet a kis mellékutcában, majd az autók motorhangja vált egyre hangosabbá. Felszálltam az érkező villamosra és elzötykölődtem egészen hazáig. Száguldottam a várhatóan meleg lakásom felé és villámsebességgel tettem el magam másnapra. Kitudja holnap mi vár rám…