Sziasztok, mint látjátok, megérkeztem
a következő fejezettel. Kérlek titeket, hagyjatok nyomot magatok után J
Jó olvasást kívánok!
Sz. Z.
Siker?
A siker kulcsa, a
próbálkozás…
Izgatottan
kattintottam a „beérkezett levelek” címszóra az e-mail fiókomba és adrenalinnal
telve böngésztem a feladók között, Liza levelét keresve. Ez a tehetségkutató
dolog nekem is épp oly idegfeszítő és lenyűgöző pillanatokkal jár, akárcsak
neki. Tapsikolva nyitottam meg a tőle származó levelet és drukkolva fogtam
hozzá az olvasásnak:
Drága Reni,
Számtalan formában közölhetném veled
a tegnapi eredményeket, de úgy döntöttem e-mailben a leggyorsabb és a legpraktikusabb.
J Telefonba, túl sokáig tartana és túl drága lenne. J Először is mindennek ugorjunk az elejére- részletes
beszámoló lesz, úgyhogy készülj!
Tegnapelőtt,
amikor búcsút vettünk egymástól elképzelni sem tudtam, hogy milyen lesz a hely,
ahová elvisznek minket. Most már tudom, hogy csodálatra méltó. Teljesen
ledöbbentem, mikor elhúzták a fehér kisbusz ajtaját és szememet végigjártathattam
a tájon. Gyönyörű épületek, gyönyörű kertekkel szegélyezve. Egy kisebb
luxusvilla tárult fel előttünk… Ez mind szép és jó volt, míg el nem jött az
éjszaka után a reggel, azaz a tegnap, az erőfeszítések napja. Idegtépő és
felejthetetlen percek, órákba nyúló várakozások és a drukk, ami az egész
szervezetet hatása alatt tartja. Ez csak egy kicsi abból, amit átéltünk a
kényelmes bőrfotelekbe ülve, folyamatosan az ajtót szuggerálva, várva a női
hangot, ami bemondja a nevünket, szólít minket arra, hogy következünk.
Egész
lényemben reszkettem. A mikrofon szinte kicsúszott a tenyeremből, éreztem, ahogy
végigfutnak homlokomon a veríték cseppek, de tudtam nem szabad izgulni. Most
nem, mert ettől függ a jövőm. Ahogy
meghallottam a dalom kezdő hangjait, elpárolgott belőlem az őrületbe kergető
félelem, és megfelelni akarás. Többnyire mindent sikerült kizárnom. Óvatosan
kezdtem el a dalt, ami ettől a perctől a legfontosabbá vált az életemben. Minden tanácsodat
megfogadva próbáltam meghódítani a „közönséget”. A refrént már-már ordítottam, de nagyon jól
esett, kiadhattam mindent. A hatása alá kerültem és, ahogy észleltem leendő
mentorom és segítője is, de ez nem igazán adott önbizalmat, mindinkább
kételyekkel töltött el. Mihelyst elhalkult a zene, majd végleg megszűnt, a
kellemetlen érzések nyomban visszaköltöztek lelkembe.
Ma reggel
sem ébredtem oldottabban, mint ahogy tegnap elhagytam a termet, ahol rajtam
kívül még jó páran mutatták be páratlan tehetségüket. Bizalmam percről percre
csökkent, alig hittem benne, hogy ma valami jó történhet. Én voltam az utolsó,
előttem már mindenki távozott vagy édes, vagy keserű könnyekkel, de elmentek,
ujjongva vagy beletörődve a sorsukba. Reménytelin vagy csalódottan, de
tudatában az eredményüknek. Viszont én még mindig ott ültem, az ijesztően magas
falak között egyes-egyedül várva az ítéletemet. Mélyen befészkeltem magam a
fekete fotelba és vártam továbbra is. Az
ajtó résnyire nyílt és szólítottak.
Mentorommal
szemben ültem. Teljes csend honolt a szobában, csak az óra idegesítő kattogása
törte meg másodpercenként. Óvatosan, és nem túl feltűnően rágtam a szám szélét.
Alföldi neki állt és körülbelül egy ötszáz
szavas kritikát rittyentett csak úgy, csak nekem. Utolsó mondataival annyira
szíven ütött, hogy az összes reménykedésem hiába valónak tűnt. A felkészülések
boldog pillanatai szertefoszlottak, csak a rosszra tudtam gondolni. Vége.
Mindennek vége. Szorosra csuktam össze a szemhéjaim, akadályt képezve
kibuggyanni akaró könnyeim előtt. Nem szabad sírni, azt csak a győztesnek
lehet. Még elmormoltam az utolsó imámat, és ekkor Robi benyögte a döntését:
„ Kisasszony, maga az elhangzottak ellenére nagyon tehetséges,
de szüksége van fejlődésre, viszont pont ezért nem megyek maga nélkül az élő
show-ba!”
Nem hittem a fülemnek, az érzéseim az idő töredéke alatt vettek száznyolcvan fokos fordulatot és változtak örömujjongásba. Remélem te is boldog vagy, mert én felhőtlenül. Szavakba önthetetlen, amit most érzek. Ma este már otthon leszünk, és együtt ünnepelhetünk. J Még mindig nem tudom elhinni J
Lizzi!
Visítozva, összevissza ugrabugrálva
keltem fel a székről és őrült módjára törtem a fejem, mivel is lephetném meg.
Végül valami cuki tortán állapodtam meg.
Maga a sütés
ripsz-ropsz kész lett, legtöbbet a díszítéssel kellett bajlódnom. A levendula lila
bevonaton tejszínhab, és marcipánvirágok díszelegtek. Már annyira kíváncsi
voltam a reakciójára, hogy az izgatottság miatt a kezem is remegett,
szerencsére nem tettem kárt az életművemben. Vigyázva minden kis részletre
helyeztem a hűtőbe, és lakásfeldíszítő útra indultam – persze nem kell többet
gondolni egypár színes lufinál és szalagoknál.
Lassacskán ugrott át a
digitális óra neonfényben vibráló számlapja 22:00 -ra. Elég későre járt, de
cseppet sem voltam álmos. Folyamatosan lestem ki az ablakon, a már órák óta
sötétben álló utcára, és vártam Liza érkezését. Megígérte, hogy még ma hazajön.
Minden egyes kisebb motorhangra és halovány fénycsóva villanására felkaptam a
fejem és a kékesen áttetsző függönyt eltolva szemeim elől, a tiszta ablakon
meredtem az utcára, de újból és újból csalódnom kell. A huszadik vaklárma után
szám széle enyhén lefelé görbült. Végre, végre! – gondoltam magamba, mikor egy
nagyobb méretű autóbusz parkolt le a bejárat elé /emlékeim szerint Liza is
valami hasonlóval fog jönni /, de ismét tévedtem, csak a felettünk lakó
gyerekek jöttek haza az erdei-iskolából, és ahogy így elnézem nagy gonddal,
vigyázva holmijukra, rohantak be az ajtón, aminek csapódási rezgését még a mi
emeletünkön is érzékeltem. Biztos boldogok – töprengtem és belefeledkeztem az
emlékeim viharába.
Amikor én is ilyen
kicsi voltam - nem mintha most sokkal nagyobb lennék-, amikor a többiekkel
együtt jártunk táborozni. Amikor megszámlálhatatlanszor csobbantunk bele a
Balaton hűs, frissítő, szürkés-zöld vizébe. Hányszor pihentünk meg a hatalmas
fák menedéket nyújtó árnyékában. Mennyiszer használtuk a forró szelet
sárkányeregetésre, és milyen sokszor szálltunk biciklire, csak hogy rövid, háziversenyt
rendezzünk, a Dunántúl madárcsiripeléstől zajos lankáin. Senki nem tudja
hányszor ettünk a szomszéd fájáról cseresznyét és hányszor másztuk meg a
kertünkben álló diófát. Azóta ki tudja hány év rohant el, engedélyt se kérve az
elsuhanásra.
Élesen sejlik fel
bennem az élmény egy fantasztikus nyári táborról, ahol megismerkedtem Lizával
és Karolinával. Még bőven általános iskolába jártunk és kihasználtuk a gyermeki
ismerkedés fesztelenségét. Így tettünk szert egymás barátságára, ami, azóta is
tart, szerintem már olykor meseszerű. Persze nincsenek kizárva a néha talán túl
heves viták, de nem igazi barátság, ahol nem vesznek össze. Karolinával nagy
sajnálatunkra nem találkozunk olyan sokszor, mert a kötelessége és a szíve az
ország másik felére húzta. Mi meg Lizával, nos, mondhatom szingliként ugrottunk
fejest a főváros nyüzsgő kavalkádjának a legjavába. Pontosan a legjavába! Nem,
nem valami szerény első évvel kezdenénk, nem a legnagyobb forgatag kell nekünk…
Minden elismerésem megvan magam felé, hogy ezalatt a röpke egy év alatt egyszer
sem futottam haza, az icipici – valójában, azért elég tágas – falusi kertes
házunkba, és még egyszer sem hisztiztem, vagy gyötört szörnyű honvágy és nem
kellett Lizának visszarángatnia.
A szobámban most
teljesen sötét van, hogy kiláthassak az útra, és tökéletes kényelemben
mélyedhessek bele a kellemes emlékek elemzésébe és a memóriámban hosszú évek
óta tárolt képsorok újrajátszásába, ezért is öntött el a félelem érzet, amikor
halk matatást hallottam a konyha felől. Elméletben a legrosszabbra is
felkészülten, az összes bátorságomat összekaparva, osontam ki a szintén
koromsötét nappaliba. Megragadtam a seprű hideg fémnyelét és lándzsaként tartva
magam előtt indultam a „csatába”. A kanapé mögött négykézláb tettem meg a rövid
utat, szívem erőteljesen lüktetett. Kezeim csúsztak a hideg verejtéktől, és
remegtek a padlón. A söprűt még ekkor is görcsösen szorítottam, minden
támaszomat benne lelve. Óvatosan álltam talpra és tekintetemet a konyhából
kiszűrődő fény irányába vezettem. Öblös csattanás szakította meg a folyamatos
kotorászó hangokat, és pulzusom ismét kétszeresére ugrott.
- - ÁÁÁúúúúúúú – hallottam
egy kétségbeesett hangot
- - Liza? – kiáltottam,
vagyis kiáltva suttogtam, alig hallhatóan, mikor megálltam a konyha szélén. A
söprű továbbra is fegyverként feszített karjaim között. Hangomra összerezzent
és egy apró „whhhhááá” kíséretében felugrott a levegőbe. Hitetlenül pislogtam
rá, de szemeim azonnal fennakadtak a sarkig tárt hűtőn, ezzel felkeltve az
érdeklődést a csillogó mázzal bevont szedertortára. Jaj, csak Liza meg ne
lássa. Akkor oda a meglepetésnek.
Esetlenül, az előbbi rémületem
szédületében tébolyogtam odébb, és csaptam be a hűtőszekrény üdítőkkel és egyéb
finomságokkal megrakott ajtaját.
- - Te mi a fenét
kotorászol itt, amikor én a síri csendben, nem mellesleg rettentően felcsigázva
várlak? – csattantam fel és talán az izgalomtól, talán az eddigi sokkos állapot
miatt a megszokottnál jóval hangosabban és gyorsabban, szinte hadarva
beszéltem.
- Bocsi, teljesen azt
hittem aludtál, meg amúgy is éhes vagyok – helyezte ujjait a hűtő ajtóra.
- Arra semmi szükség! –
mutattam az asztalra, ahol kistányérok és tortavillák álltak felkészülten a
desszert bevágásához, nem igán hívnám étkezésnek azon mozzanatokat, amikor
Lizzivel tortát eszünk.
Egyik tökéletes ívű
szemöldökét kecsesen felhúzta és zavarodott pillantásokkal cikázott köztem és a
teríték között.
- TORTA! – nyüszítettem,
leleplezve magamat, és kibányásztam az elrejtett habos-babos csillogó villogó
mázzal borított költeményem.
- Neee, ezt nem mondod
komolyan? – tekintett Liz a már az asztalon pihenő süteményre szikrázó
szemeivel.
A torta elpusztítása
közben ujjongva mesélte el rövid történetét, én pedig buzgón hallgattam végig,
talán néha túl lelkes is voltam. Mesélt össze-vissza, szinte nyomon
követhetetlenül, de ezek ellenére ittam a szavait. Éjfél is elmúlt, mire ágyba
zuhantunk. El sem hiszem azt, ami velünk – legfőképp persze vele – történik.
~~~
Köszönöm, hogy elolvastad :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése