Ahol minden elkezdődött...
2013. május
|
L
|
assan már egy éve koptatom a padokat a Vendéglátói
Főiskolán, és nem nagyon mondok újat azzal, hogy elegem van az belőle, bár
sikerült cukrászattal kapcsolatos munkát találnom, és ez az, ami ösztönöz, és
átlendít a „nemakarom” időszakon. A lakásomhoz elég közel egy picike
cukrászdába kaptam állást, ahol sajnos elég sokszor az eladói és a
süti-pakolgatói munkákat sózzák rám, és a konyha közelébe se tudok férkőzni, de
valahol mindenkinek el kell kezdeni igaz? A mai napom viszont korántsem
ígérkezett felhőtlennek.
Kedvetlenül hallgattam
a tanár, álmosító és monoton beszédét, kezdett rajtam eluralkodni a világvége
hangulat. Lila tollammal apró vonalkákat húztam a lap szélére és firkálgattam
mindenféle nonfiguratív ábrát. Hatalmasat ásítottam és emeltem fel a fejem a papírról.
Szerencsémre, drága tanárunk Nózi (hatalmas az orra), szóval Ferenc bácsi éppen
engem kémlelt a cseppet sem divatos szemüvege mögül, és szúrós tekintettel
mérte végig ásításom pillanatát. A tábla ismét tele volt írva, mióta utoljára
másoltam volna, ezért meglepődtem egy kicsit és szorgalmasan körmölni kezdtem,
nehogy feltűnő legyen a lustálkodásom és az arcomra ezer százalékig kiülő
unalom. De persze a jó öreg Nózit miért
is hatotta volna meg hirtelen igyekezetem, és tanulás utáni vágyam apró jelenléte.
Rekedtes hangján szólított fel ülő helyzetemből:
- Vargha Renáta! –
ejtette ki félig kiabálva a nevem. – Most azonnal hozza ki a történelem
füzetét. - Erőt véve fáradt tagjaimon és kicsit megkönnyebbülve, hogy nem
felelni hívott tápászkodtam fel a székemről és kicsoszogtam a tanári asztalhoz.
Ezek után tuti nem leszek a kedvence. Elétettem a nagy spirálos lapköteget és
hátat fordítottam, elméletileg nélkülem is végig tudja nézni gyöngybetűs
írásomat. - Tessék csak visszajönni, egy szóval nem említettem, hogy elmehet,
kezdte a rémítő szöveget. Ez visszavonhatatlanul egy felelés, vagy ehhez
hasonló jele. Kellett nekem lustálkodni. Eltüntetve az arcomról az undorodás
legkisebb jelét is fordultam vissza a tanárhoz.
Meglepő módon nem is adott óriási feladatot,
mindössze egy esszével tartozom neki. Ez nagyon jónak számít, főleg ha Nóziról,
és persze a régóta nem szeretett történelemről van szó.
Sajnos a nap többi része is katasztrofális volt. Bár nem
tanulunk bioszt kémiát, fizikát és földrajzot. A német és az angol duplaórák
igazán le tudják fárasztani az amúgy se friss agysejtjeimet. Minek egy
cukrászathoz (mert, hogy azt tanulom) ilyen marhaságokkal foglalkozni. Elég lenne
a gyakorlati képzés, de neeeem, hát miért is lenne jó a szerencsétlen
diákoknak? Kellenek ezek a brutális nehézségű magolós izék, akarom mondani, a
tantárgyak.
Szóval minden
jókedvtől megfosztva sétálgattam hazafelé és közben rágódtam az élet nagy kérdésein,
valamint hogy mégis miről írjak a rettegett házidolgozatomba. Az emberek tuti
valami depis csajszinak néztek, de még az ő kedvükért sem voltam hajlandó
mosolyogni. Már épp a megfelelő utcába voltam, szinte éreztem a lakásom
hívogató hangját mikor a nagy főbejárati ajtó előtt valaki a hátam mögé ugrott
és kissé eltántorított egyensúlyomból. Gyenge sikoly hagyta el számat mikor az
illető vállamat fogta meg és megfordított tengelyem körül.
-
Szia Reni! –
hallottam meg a barátnőm hangját és kicsit lenyugodtam, mikor a szememmel is
láttam, tényleg ő az.
-
Liza, a szívbajt hozod rám! Mondd, azt akarod, hogy halálra
rémüljek!?- vontam kérdőre életvidám barátnőmet, aki idétlenül ugrabugrált az
orrom előtt, ezért a nagy szidásnak szánt mondandóm végét sikerült elnevetnem.
A rosszkedvemnek szerencsére lőttek.
-
Van egy kis mondanivalóm, de be kell mennünk…- húzott be a
barátnőm a közös lakásunkba. – Tehát, ehhez le kell ülnöd! – tanácsát
megfogadva helyeztem hátsómat a konyhaszék barackszínű párnájára és kíváncsian
figyeltem mi fog történni. Líz fel- alá járkált előttem és gesztikulációkkal
tarkította elhúzódó beszédét… Néhol a száját rágcsálta, ami nála igencsak az
idegeskedés jele. Ajjaj. Könyörgök, nyögd már ki!- türelmetlenkedtem
gondolataimon belül, de mintha meghallotta volna az agyammal folytatott belső
kommunikációt, rátért a lényegre:
-
Jelentkeztem az idei x-faktorba! – jelentette ki egy
levegővel, és kihúzta magát. Mint, aki nincs eszénél ugrottam a nyakába, és dicsértem
meg remek ötletét, tudniillik nagyon szép hangja van, és már az általános
iskolás korunkban is sokszor szerepelt énekkarban, vagy csak úgy egyedül,
persze népdalokkal és nem pop slágerekkel. Akkor sajnos még nem láthattam,
mivel nem egy iskolába jártunk, de rengeteg kép és hangfelvétel tanúskodik
ritka képességéről. Máig csak kisebb, amolyan házi versenyeken indult, de most
azt hiszem megtört a jég, mondjuk belegondolva egészen nagy teher, amit magára
vállalt, de én támogatom bármi lesz.
-
És mi? Hogyan? Hol? – kérdezgettem összevissza és valami
féle örömtáncot jártam a kis helyiségben. Liza szép lassan beavatott a
részletekbe és megkért, hogy kísérjem el a meghallgatásra. Ennek persze megint
örültem, amolyan „majom vagyok és örülök a farkamnak” stílusban. Még vagy’ tíz
percig sokkoltan ugráltam és mintha már megnyerte volna sikongattam. A
szomszédok tuti örültek, de ez akkor legkevésbé sem érdekelt. Szép
megkoronázása a mai napnak.
Amikor délelőtt azt hittem
borongós napnak nézünk elébe, - és itt nem csak az időjárásra célzok - nagyot
tévedtem. Ennél jobbat már el sem tudnék képzelni, és még mi jön ezután…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése