6. fejezet

Sziasztok Drága Olvasók! 

Először is rettentően sajnálom a rengeteg késésemet, de nekem is bele kellett rázódnom az iskolai mindennapok rendszerébe! ( Meg persze egy kis lustaság is közrejátszott, de a jövőben ezt az okot igyekszem kizárni!!!) Szóval ma itt vagyok, az új fejezettel együtt!!! Nagyon hálás vagyok az 1000 feletti oldalmegjelenítésért!! ( Nagyon nagy pozitív energiát sugároz felém !! ) Ezentúl, pedig próbálom rendszeresen hozni a friss fejezeteket, szerintem szombatonként! Köszönök még mindenféle kommentet is, tartsátok meg jó szokásotokat :D és szórakozzatok jól az alábbi fejezetben!

Kellemes Olvasást! Sz. Z. 

 P.S. Segítségért köszönet Barátnőmnek :D 

Valami új kezdete

            AZ ELMÚLT NAPJAIMAT SEHOGY SEM BÍRTA FELÜLMÚLNI A MAI  unalmasan egyhangú reggel. Hangos autók, folyamatosan csörömpölő vekker, borzasztóan borult égbolt és százezer kilométer/órával süvítő szél. Igazán bizalom-gerjesztően hatott az amúgy is romokban heverő közérzetemre. Szóval így egésszé életuntan csörtettem ki egy kis ébresztő hatású kakaóért a konyhába. Arcomra halvány mosolyt csaltak a konyhapulton halkan duruzsoló rádióból hallatszó slágerek. Hangulatom máris jobb lett. Alighogy kettőt léptem irdatlan nagy erővel rúgtam bele a konyhaasztal lábába. Hangosan szitkozódtam és „au jaj huhuhuhú” hangokat hallattam vagy fél percig, míg a lüktetés tartott. Ennyit az aprócska mosolyról. Erőtlenül vágtam le magam az egyik székre és feldühödve azon, hogy ma reggel minden ellenem van szürcsöltem bele a kakaómba. És most jön az a rész, amikor megkérdezed: Lehet ennél rosszabb? – A válaszom igen, ugyanis megfeledkeztem arról, hogy a csokis-tejem hőmérséklete nem éppen az iható körül tendál, tehát egy az egybe végigforráztam a nyelvemet.

-           Fantasztikus! - ugrottam fel a kényelmetlen székről és amilyen gyorsan csak tudtam – a még most is lüktető lábujjacskám miatt a tempóm a csiguszokéval vetekedett- futottam be a fürdőszobába, ahol nagy szerencsémre belepillanthattam a tükörbe.

            Ajajj, kár volt… Akár egy kis szörnyecske. A hajam alapjáraton aranyos göndör tincsekből áll, de most jobban hasonlított egy kupac szénához, mintsem emberi frizurához. Szemeimmel álmosan pislogtam a tükörbe, de ennek ellenére is tökéletesen kivehető volt a nem éppen csodás arcbőröm, az össze-vissza gyűrött pizsamám és a lábujjkörmeimről lekopott sötétzöld lakk, mindennek tetejében még mindig éreztem a konyhai kiruccanásom fájdalmas hatását. Ez biztosan a legjobb napom lesz, temettem arcom a tenyerembe és elindultam a zuhanykabin felé, talán ez lesz a legértelmesebb ötletem ma..

          Ügyelve minden egyes lépésre bekászálódtam a zuhanyzóba és nagy precizitással megálltam a csúszós talajon. Gondolataim azonnal messzire repítettek, és kiszakítottak a valóságból. Ám egytől egyig a baleset délutánját taglalták. Amint rápillantottam – a már szerencsére teljesen ép – bokámra, elővándoroltak a kellemes emlékek. Már-már gyanúsan gyorsan tértek át a lekváros-batyuk mennyei ízéről Olivérre, az aznap másik „főhősére”. Egyszerűen hihetetlennek tartom azt a pozitív energiát, amit csupán a megjelenésével sugároz. A céltudatosságot és az elszántságot. A szeretetet embertársai felé, és a legfontosabbat, hogy nem csupán ismert, hanem elismert akar lenni, egy olyan ember, aki nem csak a kinézetével és a külsőségekkel nyűgözi le az embereket, sokkal inkább a hangjával és gondolkodásával. Ez volt az, ami rögtön megfogott benne. Persze, a segítség és a törődés, amit felém mutatott is dob a megítélésemen. Nehezen ismerem ki az embereket, és ezt tudom jól, de Ő rögtön őszintének tűnt. Valami egyedit hordozott és hordoz most is magával. Mikor először megláttam (igen a mosdóban) furcsa érzés kerített hatalmába, és nem, nem a rikítóan szőke, tökéletesen beállított haja és a címlapra illő megjelenése okozta ezt az érzést. Valami több volt annál, hogy egyszerűen rám nézett…

-          Jajjj, mennyire elterelődtek a gondolataim. Egek! Elfogy az összes meleg víz- síkitottam fel mikor rájöttem, hogy legalább negyed órája pazarlom a mások számára nehezen elérhető vizet. Villámsebességgel léptem a tettek mezejére és határozott mozdulattal zártam el a csapot.

Felöltözve, lágyan a vállamra simuló, hullámokkal teli, kifésült hajjal, illatfelhőbe burkolózva léptem ki az előszobába és a nap további folytatásán töprengtem. Mint egy végszóra csörrent meg a csengő és halk kopogás hallatszott az ajtó túl oldaláról.

Vanda, az én kedves szomszédom állt a küszöbön és szokásos fülig érő vigyorral üdvözölt. Ismét sárga bakancs virított a lábán, igazán reális képet adva szeleburdi, vidám személyiségéről.

-          Hoztam neked valakit, mert nagyon úgy hiszem rossz helyre csengetett be – tekintett oldalra és apró intés félét mutatott a fal árnyékában pihenő személynek.

-          Olivér? – mutattam ki - azt hiszem eléggé - a pozitív meglepődöttségemet.

-          Öhh izzé bocsi igazán nincs szándékomban ide járni, de a… a… szóval a…

-          Gyere be! – szakítottam meg az egyre kínosabbá váló mondatot, és búcsút véve Vandától bekísértem friss vendégemet a nappaliba. –Mi késztetett arra, hogy meglátogass? – tettem fel a bennem érlelődő kérdést, így utólag nézve elég diplomatikusan.

-          Igazából megint hoztam neked valamit. – szemeim biztos rettentően csilloghattak, arcomat pedig majd’ szétrepítette előtörő mosolyom. Az ajándékoknak mindig örülök, bár én is azt vallom, hogy adni jobb, de pár percre újra felhőtlenül boldog gyereknek akarom érezni magam. – Nyújtsd ki a kezedet! – utasított Olivér, én pedig vidáman tettem, amit mond. Éreztem, ahogy hideg tárgyakat csúsztat markomba. Fogalmam sem volt mit rejthetek ökölbe zárt ujjaim közt. Titokzatosan néztem fel rá, és vártam a magyarázatot. – Nézd meg! – bátorított és szemeim elé tette a tenyeremet. Ujjaimat lassan lehámoztam, a még mindig leplezetlenül tenyeremben nyugvó tárgyakról, és megpillantottam őket. Apró piros zsetonok…

-          Ne, ez az, amire gondolok? – A műanyag lapocskákról azonnal a dodzsemezés jutott eszembe és reméltem is, hogy az volt a terve.

-          Ugye szeretsz, mondd, hogy szeretsz?! – hangjában talán a visszautasítástól való félelmet lehetett érezni, de nekem eszem ágában sem volt ilyet tenni, sőt gondoltam, hogy egy vicc is belefér.

-          Szeretsz!

-          Mi?

-          Az előbb mondtad, hogy mondjam, hogy szeretsz… hát mondtam – mosolyom megállíthatatlanul terült szét az arcomon…

-          Ó te, dodzsemezni... Szeretsz-e dodzsemezni!

-          Viccelsz? A legjobb mókának tartom! Juppi! – a hirtelen örömtől, megfeledkezve mindenről ugrottam Olivér nyakába, aki bár felkészületlenül érte egyéni akcióm, megtartott és nem borultunk hátra. Aztán elmémbe vágott a valóság, hogy Reni, ezt talán nem így kéne megköszönni. Zavarodott arckifejezéssel, kértem bocsánatot és újra saját lábaimra álltam.

-          Látom jó már a bokád! – vigyorgott esztelenül,

-          Látom, nem csak én vagyok ma vicces kedvembe – fordultam meg drámaian és kinyitottam az ajtót.

          Pillanatok alatt lerohantunk a buszmegállóba, és csak ekkor ötlött fel bennem a nagy kérdés. Honnan veszünk jegyet, a helyi járathoz? Oké, hogy van bérletem, de fent maradt a lakásba, és jön a busz. Mit csináljak?

-          Semmit! – mondta Olivér a nagy csendben… Mit? Én csak gondolatban kérdeztem…

-          Mi az, hogy semmit? – érdeklődtem és eltűnődtem ezen a „látja a gondolataimat” dolgon.

-          Hát olyan kétségbe esetten néztél, hogy még a vak is látja, ahogyan azon tűnődsz, hogy nincs jegyed! – szemöldökömet megemelve néztem rá – Nem fogunk jegyet venni! – kijelentésére pislogtam pár óriásit és hitetlen tekintettel, szúrósan néztem rá. Még sosem blicceltem, jó ez picit furcsa, de tényleg mindig vettem jegyet…

A busz lefékezett előttünk, és hallottam, ahogy Olivér a „nincs… nincs… nincs” szavakat ismételgeti. Majd az éppen előttünk kinyíló ajtóhoz siet, és karomnál fogva beránt a busz belsejébe.

-          Mit csinálsz? – értetlenkedtem

-          Nincs ellenőr, mehetünk! – suttogta a fülembe, és ekkor valami egészen furcsa érzés futott végig gerincem mentén. 

Kezdtem megnyugodni és elhinni, hogy most komolyan lógók egy jegy árával, de abban a pillanatban felszállt egy egyenruhás fekete oldaltáskát cipelő férfi és az utasok felé igyekezett.

-          Leszállás! – kiáltotta Olivér és ismét csuklómat rángatva leszedett a buszról.

-          Te, normális vagy? Megbüntethetett volna! Akkor meg fizettünk volna rengeteget.

-          De? Nem büntetett meg, hála a szemfülességemnek. Amúgy meg a „volna” tartalmú mondatok értelmetlenek! – bambán néztem rá, még mindig abban a zavarban küszködve, hogy most slisszoltunk le az ellenőr elől. Ez már dupla csalás! - Na gyere. – Ragadta meg a csuklómat a bliccelők bliccelője, és húzott tovább a járdán. Ujjai csuklómról egyre lejjebb csúsztak és végül tenyeremben állapodtak meg. Be kell vallanom, cseppet sem volt ellenemre ez a fajta kézen fogva sétafikálás.

          Pár száz méter séta után, teljes nagyságában kirajzolódott elém a pálya, a hatalmas hirdető, és látogatót csalogató feliratok. Lázban égve indultam meg befelé, kiéhezve egy nagyszerű mókázásra.

***

-                              Na, ez is megvolt! – ütögettem össze a tenyerem, imitálva a porolást, mintha nagyon kifáradtam, bár hatból hat győzelem után, ne pihegjen és dicsekedjen az ember?

-          Azt hiszem alábecsültelek! – nyögdécselte Olivér, még mindig sajgó térdét szorongatva.

-          Így jár, aki olyan magabiztos és nagyra tartja magát, mint te! – böktem rá mellkasára és színpadiasan hátra arcot tettem, majd a kijárat felé igyekeztem, immáron kabátban.

-          És, visszafele is jegy nélkül tervezel menni? – nézegettem a körmeimet tettetett unottsággal.

-          Igen, természetesen igen. – mély sóhaj szakadt fel belőlem, és rosszalló fejcsóválással pillantottam rá.

          Az, az átkozott busz hosszú percekig váratott magára, pont elértem volna a jegy automatáig, de végre beállt a megállóba és ismét jegy nélkül kellett elviselnem az utazást. Már jó ideje üldögéltem, mikor hangos kacagás ütötte meg a fülemet a hátam mögül, hirtelen megfordultam, és láttam, ahogy két körülbelül velem egykorú csajszi a kapucnis pulcsijának a zsinórját az orrába dugva nevetgél és dülöngél, magukra vonva egy busznyi nép figyelmét. Én is megmosolyogtam a helyzetet, de ekkor mögöttük megláttam egy nagyon ismerős embert. Arcomra fagyott mosollyal figyeltem az idegent, aki teljesen a telefonjába bújt, majd a hangos nevetésre, felkapta a fejét és ráparancsolt a lányokra. Felismertem. Ő volt a kutyasétáltatós srác, aki úgy lehordott, de miért találkoztunk megint? Miért?  Tekintete egyenesen az enyémbe fúródott és pislogás nélkül álltam a tekintetét, ami most nem volt szúrós, sokkal inkább lágy és kedves. Gyönyörű, csillogó fekete szemek…

-          Jól vagy? – simította Olivér combomra a kezét ezzel kirázva a meghitt bámulásomból.

-          Ő… igen persze…- dadogtam. Szörnyen elkalandoztam… Miért? Az ott egy bunkó, és Olivér helyett rá figyeltem, most mardos a bűntudat, ma már sokadszorra. De, ha akkora tuskó, hogy lehet ilyen szép tekintete? Nem! Elég! Fejezd be Reni!! Keményen leszólt, amikor megtaláltad a kutyáját! Tiszteletlen volt!

Végre elhagytuk a buszt, és teljes figyelmemet Olivérnek szenteltem, - legalábbis próbáltam- minden erőmmel a zenei feldolgozásokra koncentrálni, amiről kisebb előadást tartott nekem.

-          Nem érdekel ugye? – kérdezte mindent tudó tekintettel, melyre csak megráztam a fejem. – Szóval akkor ideje valami másról beszélni! Nem jössz fel? – mutatott a mellettünk tornyosuló házra.

-          Itt laksz? – csodáltam meglepetten a gondozott külsejű, hat emeletes házat.

-          Igen, itt, na, gyere! – karjait derekam köré fonta és beinvitált az első ajtón. Eddig nem ismert érzések bontakoztak ki bennem, nem értem miért. Szikrázó zöld szemeiben csupa kíváncsiság tükröződött, és a boldogság fényét véltem felfedezni azokban a szépségekben. Szeretem ezt a tekintetet…

Második. díjam*-*

Halihó!

 Rettentően boldog vagyok, mert megkaptam a második díjamat amit nagyon köszönök Brigii -nek. Valamint, ha csak egy pillantást is vettek a számlálóra láthatjátok, hogy meghaladtuk az 1000. oldalmegjelenítést. Hatalmas köszönettel tartozom nektek, ezért hamarosan a következő fejezet is megérkezik! További szép napot mindenkinek!

Szabályok:
- Írd ki kitől van!
- Írj magadról 11 dolgot!
- Válaszolj 11 kérdésre!
- Küldd tovább 11 embernek! ( sajnos nem biztos, hogy meglesz a 11)


11 dolog rólam: 

1. Szeretem a vicceket!
2. Sokat aggódom!
3. Kockás sulitáskám van, és pöttyös tolltartóm :)
4. Nagyon szeretek karkötőt hordani (most is van rajtam)
5. A belebújós pulcsikat nagy előnyben részesítem :)
6. Szeretem az őszt...
7. Piros a szemüvegem *-*
8. Sok magazint olvasok :)
9. Nem tudom megnyalni az orrom... :(
10. Nagyon szeretem járni a boltokat, akkor is ha nem veszek semmit ;)
11. Érdekelnek az emberek érzései.  

11 válaszom:

1. Mi a kedvenc bandád? - A ByTheWay ( milyen meglepő :D )
2. Miért írsz blogot? - A barátnőim agyon nyaggattak, hogy kezdjek bele, ezt szeretném nekik megköszönni, mert azóta visszavonhatatlanul beleszerettem :)
3. Ki a példaképed? - A szüleim... Valamint Sziki, mert én is le akarok diplomázni :)
4. Hány blogod van? - Egy, mert nem szeretek több dologba belekezdeni, így ezt az egyet maximális odafigyeléssel tudom vezetni.
5. Van háziállatod? - Nincs, de szeretnék egy kutyát :)
6. Ha igen mi? - Sajna nincs :(
7. Szereted a matekot? - Nincs különösebb bajom vele :P
8. Hányadikas vagy? - 9.-es
9. Szereted a kínait? - Mármint az ételt? A boltokat? Amúgy igen...
10. Rágod a körmöd? - Néha :(
11. Milyen telód van? - Fekete *-* 

11 kérdésem: 

1. Mennyi ideig tart, míg megírsz egy bejegyzést?
2. Mi az ami megihlet? 
3. Szereted a gyorskaját?
4. Melyik a kedvenc tantárgyad?
5. Milyen tevékenységgel tudnának lekötni akár több órára is?
6. Mi a hobbid?
7. Mit szeretsz legjobban a blogolásban?
8. Mi a mottód?
9. Milyen nyelveken tanulsz/beszélsz?
10. Mit figyelsz/nézel meg először egy idegen emberen?
11. Milyen témájú könyvek a kedvenceid?

Akiknek küldöm:

Anita /Frienship or love/

Katherine / Démonok királynője/

Bogyó & Babóca / Sing Me To Sleep/

Első díjam *-*

Halihó! Hát megkaptam a blogom első díját, amit nagyon köszönök Petrának! :)

Szabályok:

• Írd ki kitől kaptad a díjat!
• Írj 11 dolgot magadról!
• Válaszolj 11 kérdésre!
• Írj 11 kérdést!
• Küldd el 11 embernek!

11 dolog rólam:

• Zenefüggő vagyok
• Kedvenc együttesem a ByTheWay ;)
• Szeretek táncolni
• Karácsonykor van a szülinapom
• Nagyon szeretem a barátaimat 
• Kedvenc évszakom a tél
• Szemüveges vagyok, és szeretek az lenni :)
• Rengeteget beszélek
• Szinte mindig megnézem a Forma 1-et, és szétizgulom magam rajta :D
• Szinte már hozzám nőtt a szemceruzám :)
• Gyűjtöm a radírokat :)

11 válasz:

- Ha egy lakatlan szigetre kerülnél és egy dolgot vihetnél mi lenne az?

     A barátnőm :D 

-Hány éves vagy?

     14,5

-Szeretsz olvasni?

     Nagyon *-*

-  Szereted az állatokat?

     Igen, szeretem őket

-Mi a kedvenc színed?

     A fekete :)

- Kedvenc számod?

    Ez két értelmű... Tehát, a kedvenc zene számom Justin Timberlake - Mirrors A rendes szám pedig: 60

-Mióta írsz blogot?

    Ez az első, úgyhogy ennek a nyitása óta ;)

-Van tesód?

   Sajna nincs :(

-Kedvenc filmed?

   Sok van, de talán a: Kicsi kocsi tele a tank

- Várod a sulit?

   Őszintén? Nem! Na jó picit ;)

- Mi az álmod?

   Szeretnék segíteni az embereken. :)

11 kérdés tőlem:

• Mit csinálsz legszívesebben a szabadidődben?
• Melyik dal jut eszedbe a blogodról?
• Mi az ami inspirált a blogod elkezdésében?
• Ha jellemezned kéne magad három szóval, melyik lenne az a három?
• Ki a példaképed, és miért pont ő?
• Mi a kedvenc könyved címe?
• Átlagosan egy héten mennyi időt töltesz a blogoddal (szerkesztés, bejegyzések írása stb.)?
• Melyik évszakban születtél?
• Van valamilyen háziállatod?
• Ha a föld bármely pontjára elutazhatnál, melyik lenne az?
• Melyik az a tulajdonság, amit a legfontosabbnak tartasz egy barátban?

Akiknek küldöm:

Anita /You've got it/

Eszti :) /Believe/

Brigii / Freedom from poverty/

Alexandra /Half a heart/

Dana & Bius /Álmodj még/

JeNana /Scream/

Just a girl /Everyone has a destiny, you are mine/

Aura /Scream/

Dorothy-Style

Lana R.

Kinguu / Never give up on your dreams /

5. fejezet

Halihó!

 Ugyan még csak péntek van, 

de mivel már most érezzük a hétvége szelét, 

ezért gondoltam, nem várok tovább és meghozom ma a következő fejezetet. 

Nem tudom elégszer kihangsúlyozni, mennyire hálás vagyok a kedves szavakért, amiket írtok.

 Remélem, ezt a jó szokásotokat megtartjátok továbbra is.

A fejezetek alatt most már pipálni is tudtok.

Nos, nem is húznám tovább...

 Jó szórakozást!

Sz. Z.

Új barátok, új viták…

NYUGODTAN FEKÜDTEM AZ ÁGYAMON. A fali óra halkan kattogta fülembe az idő gyors múlását. Tekintetemmel a plafont kémleltem és az ijesztően magas, de mégis biztonságot adó fehér falakat. A napsugarak vígan játszadoztak a szekrényajtónak döntött tükrön. Fejemben a tegnapi élő show eseményei kattogtak. A találkozás, a "nevenincs" sztárocskával. Az órámra pillantottam. Ledöbbentem, már kilenc óra volt. Felkeljek vagy ne?- vitáztam magammal, de gyomrom egy hatalmas korgással közbe szólt. Rendben, kepesztettem ki álmosan és egy nagyot nyújtózva a konyhába ballagtam.  Szélesre tártam a hűtő ajtót,de csalódnom kellett, semmi finom. Itt-ott megbújt egy-egy sajtdarab, paradicsomszósz, egyhetes maradék. Hiába is, de rá kellett jönnöm: ebből bizony nem lesz ehető reggeli. Erőt véve magamon felrángattam lábaimra egy nadrágot, felkaptam egy pólót és pénztárcával felfegyverkezve támadást indítottam a sarki bolt ellen. Útközben nagyokat ábrándoztam és élveztem, ahogy az októberi szél bele-belekap a hajamba és ezerfelé repíti a göndör tincseket. A fákról lassacskán szállingóztak le az ezer színbe öltözött megszáradt falevelek.  Már csak pár méter volt hátra, mikor hallottam, hogy valaki ordítja:

-VIGYÁÁÁZATTTT!!- nem jutott el tudatomig hogy ki az és mit akar. A legutóbbi emlékképem, hogy arra hajtom a fejem és a másik utca felől egy biciklist látok felém száguldani. Következő pillanatban a földön feküdtem és a bokámat fájlaltam. Szemem csukva volt, de ennek ellenére éreztem, hogy valaki közeledik felém és egy rém ismerős hang csapja meg a fülem:

-          Jól vagy? - kérdezte

-          Háát fogjuk rá. - nyöszörögtem, és próbáltam kinyitni a szemem. Mikor már ráfókuszált az illetőre, teljesen ledöbbentem, de ahogy észleltem ő is, csak ültem és néztem mereven.

-          Reni? - kérdezte, hangjában érezhető volt a meglepettség.

-          Őhm most éppen elgázoló zöld szemű Szőke herceg, akivel már összefutottam és úgy eltűnt, mint a kámfor? – kérdeztem vissza még mindig a földön ülve. Kicsit elviccelve a helyzetet.

-          Biztos nincs nagy baj? Én izé.. nagyon sajnálom. Várj mi? Szőke herceg?

-          Mivel,  már egyszer találkoztunk nem épp fényesen a válogatón, tudod a wc-ben, most meg elütöttél egy biciklivel,de még mindig nem tudom a nevedet, és valahogyan meg kellett, hogy szólítsalak, hát maradt ez.

-          Bocsánat, el is felejtettem, Olivér – nyújtotta a kezét. – De most inkább veled foglalkozzunk, én igazán nem akartam, nem esett bajod ugye? – tekintete annyira megbánó volt, hogy nem tudtam nem mosolyogni.

-          Ugyan kutya bajom! – legyintettem és ugrottam volna fel, ha nem adta volna meg magát a lábam. Visszahuppantam az aszfaltra és ránéztem a bokámra. Azt hiszem nem olyan, mint szokott lenni.

-          Na, igen. Kutya bajod mi? Minimum elkísérlek az ügyeletre, bár jelenlegi állapotodba inkább az „elviszlek”-et tudnám csak elképzelni.

-          De én nem… Amúgy is neked biztosan csak arra van most időd, hogy engem cipelgess az ügyeletre. Ne aggódj, megoldom – kíséreltem meg a tiltakozást, nem sok sikerrel.

-           Nincs de én… Jössz és kész, erre a délelőttre úgy sem volt programtervem. Van három szabad órám! – vágta rá nemleges választ nem elfogadva. Hát jó! gondoltam magamba és már csak azt vettem észre, hogy a felém nyúló kezek megragadnak, és talpra állítanak.

Az orvosnál semmi különös nem történt. Kitisztították a sebet, ami elég csúnya volt, ugyan annyira nem fájt, de húzódott a nagy horzsolástól, az aszfalt nem bánt kíméletesen a bőrömmel. Bekötözték a lenyúzott felületet és merevítőt tettek a bokámra, mert szegényke egy kicsit kificamodott. A járásom nehézkes lett, de megbirkóztam vele. Bicegve indultunk ki az ajtón és köszöntünk el az orvostól.

-          Most már tényleg nagyon köszönöm, amit értem tettél – kezdtem búcsúzkodni az ajtó előtt – de innen már egyedül is menni fog - emeltem le biztonságot nyújtó vállairól a kezem, amit eddig elengedni sem mertem, bár őszintén szólva, nem is nagyon akartam, de ez maradjon az én titkom. Léptem egyet, kettőt, helyzetfelmérés gyanánt, de össze is csuklottam.

-          Látom, mennyire megy!- hajolt fölém Olivér és felszedett a földről. Segített bejutni az ajtón és bepakolt a liftbe is. Nevetnem kellet, hogy ennyire rá vagyok szorulva.  – Kisasszony, megérkeztünk- vezetett ki ünnepélyesen a liftből és sétáltunk el az otthonom ajtajáig, már ha azt a műveletet, amit én produkáltam sétának mondhatja az ember.

-          Hát itt is lennénk, nagyon köszönöm. Szólj, ha esetleg viszonozni tudnám.  – ismét elengedtem és megpróbáltam újból a lassú lépkedést. Sikerem után, már aggódás nélkül, vagyis remélem aggódás nélkül ment el Olivér. Igazából nagyon jól esett ez a fajta törődés, de mostanra tényleg egyedül vagyok és kaja nélkül.

Még csak tizenegy óra volt és reggeli hiányában feküdtem az ágyon, hánykolódtam jobbra- balra. Megoldásként leszenvedtem egy könyvet a polcról és belekezdem az olvasásába.  Már lassan az huszadik oldalon jártam, mikor megszólalt a csengőm. Bosszankodva tápászkodtam fel, de még élt bennem a remény, hogy egy felmentő sereg lehet az. Elbukdácsoltam az ajtóig és résnyire nyitottam, hogy megkukkantsam ki az. Legnagyobb meglepetésemre Olivér ácsorgott a küszöb előtt, és várta a bebocsátást. Kiakasztottam az ajtó biztonsági láncát és ki is tártam váratlan vendégem előtt. Hatalmas mosollyal tekintett le rám, amitől azonnal jobb kedvre derültem.

-          Nem akarok tolakodónak tűnni, de hoztam neked valamit. – lépett be az előszobába, értve a karjelzésemből, amivel befelé mutogattam neki.

-          Ömm, akkor, szia. Üdv nálam. – kalauzoltam el a konyha irányába –És mit is hoztál? –érdeklődtem.

-          Igazából csak ezt akartam átadni – nyomott a kezembe egy papírzacskót, ami ahogy éreztem elég meleg volt. Óvatosan tettem le az asztalra és neki álltam a kicsomagolásnak. Mennyei illatok szűrődtek ki a tasakból. A számban azonnal megindult a nyálképződés, mihelyst megpillantottam az aprócska lekváros batyukat. Nagy élvezettel álltam neki az elsőnek.

-          Honnan tudtad, hogy éhes vagyok? – pislogtam rá nagyra nyitott szemekkel és újabbat haraptam az ínycsiklandó sütikéből.

-          Említetted mikor jöttünk haza, és ha már miattam nem jutottál el a boltba gondoltam ennyivel még tartozom.

-          Hát nagyon köszönöm, most megmentettél és nem haltam éhen! – nevettem el a mondat végét és elé toltam az immáron tányéron pihenő meggylekvárral töltött batyukat. – Kérsz?

-          Ki nem hagynám! – tömte tele a száját.

Még körülbelül egy órán keresztül csevegtünk minden témáról, igazán kellemesen eltöltött és unalommentes időszak volt, amíg beszélgettünk, de sajnos mennie kellett így újra magamra maradtam. Vajon mit csinálhat most? Hova kellett mennie? Ki telefonált neki, hogy menjen? – tűnődtem magamba és hirtelen hessegettem el a gondolataimat, amikor rájöttem, hogy valójában egytől-egyig Olivérről szólnak.

***

Boldogan sétálgattam amerikai hot-dogot majszolva a hosszú utcán, és felhőtlenül élveztem a járást, szerencsére meggyógyult a bokám, így már a futás sem lehetetlen. Egy hét bőven elég volt ebből a kínlódásból. Éppen Lizával volt találkám, aki egy újabb fantasztikus előadáson volt túl, és gőzerővel készül a következőre. Alig van ideje, nekem meg lassan az összes pénzem, amit nyáron nagy nehezen megkerestem, most a szavazásra megy, de egy percig sem bánom, mert nemes cél érdekében teszem. A Szőke srác, Olivér, azóta is folyamatosan a fejemben motoszkál, és még mindig meglepődöm azon, mennyire kedves és segítőkész volt velem. Nagyon belemerültem a gondolkodásba, a mai napon már sokadszorra, de annyira szeretem átadni magam az emlékeknek és a fantáziámnak, ezért ha egyedül vagyok, sokszor előfordul. Most pedig egyedül voltam, egyetlen társaságom, a kihűlt hot-dogom, amit sehogy sem tudtam szóra bírni. Elmerülve a magányomba eléggé meglepődtem, amikor valami nedves és meleg dolog hozzáért a testem mellett lóbált karomhoz. A pillanat, amint tekintetem találkozott a mellettem sétáló skótjuhász kutyáéval egyszerre rémített meg és melengette meg a szívem. Féltem, mert egy viszonylag nagytestű kutya pár másodperce megnyalta a kézfejem, de örültem, mert van társaságom és az a szelíd tekintet, amivel szemeimbe nézett teljesen elolvasztott.

-          Öhm… Szia kutyus – fogalmam sem volt mit mondhatnék neki, így maradtam a legegyszerűbbnél. Szemében láttam a hirtelen fellobbant szikrát, amint megpillantotta másik kezem tartalmát, a hot-dogot. – Kérsz? – kérdeztem félénken, bár tudtam szavakkal úgy se fog válaszolni, meg az sem biztos, hogy érti. Közelebb férkőzött a kezemhez és lelkes farkcsóválásba kezdett. Tehát érti, remek. Bátortalanul letörtem egy darabot és felé nyújtottam. Vidáman elfogadta, majd körbesétált. Tettem egy lépés, utánam jött. Még egy lépést tettem, megint utánam jött, és barátságosan szemezett az uzsonnámmal. A nagy séta közben elértünk egy szép, zöld, füves parkot, és ha már kutyával vagyok, gondoltam besétálhatnánk. Ahogy leültem egy padra, ideiglenes kis (azért eléggé nagy) kutyám is helyet foglalt mellettem a földön, és édesen pislogott rám. – Na, jó! – beadtam a derekam aranyos nézésének, és az összes maradványát hot-dogomnak elé helyeztem a fűre.

 Jobban megvizsgálva, nagyon ápoltnak tűnt, és biztos voltam benne, hogy van gazdája. De mégis, hogy fog rátalálni? Itt nem hagyhatom ezt a gyönyörű, kíváncsi, ugribugri ebet, haza meg megint nem vihetem, mert nem érezné jól magát a panelházban. Ha hirdetést adok fel, arra is napokat kell várni, mire valaki jön érte. Mit csináljak? Ötlet nélkül figyeltem a „nevenincs” kutyát és óvatosan megsimogattam a fejét.

-          Pfeffer, Pfeffer! Hol vagy? Merre kószálsz? Neked mindig el kell tűnnöd? – egy férfi erőteljes hangon kiabált, és nézelődött a parkba jobbra-balra. A skótjuhász mellettem felkapta a fejét, és teljes erőből elrúgva magát a férfi felé futott, aki megkönnyebbülten hajolt le hozzá és megsimogatta a vastag bundáját. Mondott neki valamit, de nem igazán értettem, mert ahhoz messze voltak.

Hát meglett a gazdi. Örültem neki, de már most hiányzott a farkcsóválása. Egyedül maradtam a földön fekvő megdézsmált uzsonnámmal. Hátradőltem a padon és élveztem egy kicsit a park nyugodtságát. Fura topogás keltette fel a figyelmem és a hátam mögé pillantottam. Pfeffer- ha jól értettem így hívták a kutyust – nagy lével futott felém, hosszú szőre a menetszéltől hátracsapódva lobogott. Párat ugrált előttem, majd simogatásért a lábamra feküdt és visszatért az előbb abbahagyott étkezéshez.

-          Pfeffer!  - szólította kutyáját a férfi, de az meg sem moccant. Halk lépteket hallottam magam mögött, majd újra a gazdi hangját – Megyünk haza, gyere! - Mondta a kutyának és megállt a pad mögött. – Mi? Te adtál enni a kutyámnak? – nézett rám szigorú tekintettel, ekkor vettem csak észre, hogy mennyire fiatal és ismerős, de honnan? Valamint rettentően tiszteletlen. Idejön és kérdőre von?

-          Igen! – válaszoltam szemrebbenés nélkül majd hozzátettem: - neked is hello, és szívesen, hogy megtaláltam a kutyádat.

-          Hogy adhattál egy idegen kutyának enni? Várjunk csak… Te nagyon ismerős vagy nekem…  - ohh te jó ég! amint kimondta, hogy ismerős vagyok neki eszembe jutott az x-faktoros tolongás. Ez a srác volt, akibe beleakadt a karkötőm, ne az nem lehet. Kizárt! – Te vagy az, aki belém akadt nem? – kérdezte és megemelte mindkét szemöldökét, kihangsúlyozva gyönyörű, hatalmas szemeit. Nem! Reni! Ezt fejezd be! Miért kalandozol el mindig. Gondolj másra, ne nézz a szemébe!

-          Pontosabban a karkötőm volt…- kezdtem kijavítani, mert a „belém akadtál” mégis csak egy erős kifejezés.

-          Hogy lehet ez? Miért kell találkoznunk megint? És legfőképp miért etetted meg a kutyámat? – tekintetét az égre emelte, majd vissza rám. Szemeiben nem volt semmi fény, csak düh és szomorúság, de mi miatt?

-          Én csak megetettem, de igazán semmiség, hogy itt vigyázok rá, pesztrálom a kutyádat, te meg idejössz és belém kötsz, megint! – kicsit kikeltem magamból illetlen viselkedése miatt. Pfeffer tekintete köztünk cikázott, és biztos nem értette a helyzetet, ahogyan én sem.

-          Ne, ne, ne húzz fel! Harminc perce szakított velem a barátnőm! Hagyjál békén! – csak pislogtam… nem is én voltam, aki hozzá szólt, nem én voltam a faragatlan tuskó… Mit gondol? Rácsatolta a pórázt a kutyára és maga után húzta.

-          Neked is szia, és szívesen, hogy csak úgy elvihetted a kutyád! –kiáltottam utána

-          A soha viszont nem látásra – puffogta, de elég hangosan ahhoz, hogy halljam.

Hogy lehet valaki ekkora tapló? Itt vigyázgatok a kutyájára, nem hogy megköszönné, fogja magát és elsétál… Mit is mondott? Szakított vele a barátnője? Ó, mekkora tragédia – gondoltam gúnyosan, de valahol felsejlett bennem, hogy akkor szingli. Mi? Nem! Reni! Nem gondolhatsz erre! A legnagyobb baj vele, hogy a látszat csal. Amilyen jól néz ki, olyan faragatlan. De azok a fekete igéző szemek…

4. fejezet

Sziasztok! 

Tudom, egy kicsit később érkeztem a fejezettel, amit sajnálok, de itt vagyok. Nagyon jó érzés, hogy vártátok, és nagyon örülök a kedves szavaknak amiket kaptam, köszönöm szépen őket. A véleményezés most is megengedett!!!

 Jó szórakozást! 

U.I.: Ne feledjétek, hogy holnap Mosolynap! Tessék sokat mosolyogni!!!

Sz.Z. 

Felismerés

    

   AZ ÖTÖDIK SOR 23-AS SZÁMÚ SZÉKÉN ÜLTEM, MAJDNEM KÖZÉPEN, kicsit balra. Ujjaimat tördelve (au!),  vártam a pillanatot, hogy elkezdődjön a műsor. Elindult a reklám, tenyeremen lassan kezdtek el csordogálni az izzadságcseppek, cipőm csaknem 10 cm-es sarkával türelmetlenül kopogtattam a padlón. Izgultam, olyannyira, mint a színfalak mögött álló barátnőm Liza. Szinte felfoghatatlan érzés, nekem is. Elsötétült a nézőtér, bizsergett a levegő. Színpadra lépett a tizenkét döntős, köztük a barátnőm is. Meg kell, hogy jegyezzem nagyon csinos volt.  A hosszú hajából készített hatalmas hullámok úgy repkedtek utána, mint a tavaszi rétek, napfénytől részegült boldog pillangói. Hangja ismét elbűvölő volt, bár csak pár sort tudhatott a sajátjának, de azt hibátlanul vitte végig. A dal egyéni részeit mindig egy-egy mentor mentoráltja énekelte állva, addig a többiek guggolva maradtak… Franc, leejtettem a táskám, a sötétbe kotorásztam a lábam mellett mire kezembe akadt a kis zsivány. Felnéztem és újra elhelyezkedtem a nem éppen kényelmes, de a célnak megfelelő széken. Kisebb sokkot kapva, meredtem egyenesen a színpadra… Mindenki guggolt csak négy egészen helyes srác énekelt. Végigmértem őket szememmel, de semmi nem ugrott be. Kik ők??? Majd mikor még részletesebben végigfuttattam a szemem a harmadik srácon, eszembe jutott a wc-s találkozásom a Szöszivel, akinek, azóta sem tudom a nevét. Nem, az nem lehet. Kizárt, hogy Ő legyen az. Furcsa kavart éreztem bensőmben és próbáltam összepárosítani az emlékeimet. Vége lett a számnak, bejöttek a mentorok, és ezzel eltűntek az énekesek, Ő sem állt többet a színpadon, de hiába a váltás, hiába nincs ott, agyamban szüntelenül a Szöszke srác arca villog, aki a mai nap sem volt rosszabb bőrben, mint akkor pár hónapja. Érdekes, kezdek teljesen biztos lenni benne, hogy Ő az, és ami még érdekesebb egyfajta öröm gyűlt vele kapcsolatba a szervezetemben. Az élő adások sorozata hivatalosan is megkezdődött, amint mindenki elfoglalta a helyét.

     Lizzie csak a nyolcadik volt, ezért végig kellett szinte az összes dalt hallgatnom. Nem mondom, hogy nem kifejezhetetlen élmény, de picit azért meguntam az ötödik időhúzás és reklám után. Felüdülésként ért a szünet, ahol meglátogathattam kedves ismerősömet a mosdót, apró örömöt jelentett, hogy gond nélkül eljutottam a női, kiemelem a női mellékhelyiségbe. Természetesen hosszú sor álldogált előtte, de azért odanyomakodtam a tükrökig.

     Az emberek térdei és a székháttámlák között szlalomozva sikeresen visszajutattam magam a megfelelő helyre és feszült figyelemmel vártam. Tekintetemet nem vettem le a színpadról és a fények minden apró villanására összerezdültem. Kezdett ki idegelni az időhúzás. Még mindig teljesen sötét volt, de a hangszórókból hirtelen lüktetni kezdett a zene. Dübörgött egyre hangosodva, majd elérve a leg- dobhártyagyilkolóbb erősséget vált egyre gyorsabbá. Liza középen állt, a fények és tekintetek kereszttűzébe. Fekete passzentos szoknyájában valódi énekesnőként feszített a mikrofonállvány mögött. Sötétszőke haját a szélgépek repítették. Az első hangra pedig hirtelen emelte fel a fejét. Ilyen berobbanást régen látott már az emberiség. Wide awake énekelte az ismerős dal szövegét. Majd ahogy újra összecsukta ajkait, ismét sötétbe borult a színpad. A következő ismétlésnél, pedig újra fénybeborult minden. Fekete magas-sarkúiban indult el a színpad szélén maga után húzva a mikrofonállványt, és égető pillantásaival készült felperzselni a közönségben ülők összes ellenkező nemű tagját. Fájdalomként éltem meg a pillanatot, mikor a zene teljesen elcsendesedett és ezzel Lizzi is elhallgatott, viszont a nézőtéren ülők egyre magasabb hangerővel kezdték skandálni a „Liza” szócskát. A morajlás nem hervadt egy pillanatra sem, csillapíthatatlannak tűnő tapsvihar támadt. A mentorok nem tudtak szóhoz jutni. Az őrjöngök hada sikongatott, fütyült, állva tapsikolt. Hihetetlen érzés volt ezt látni a nézőtérről is. Persze én is köztük álltam és erősítettem a zajongást. A mentorok hosszadalmas integetése után – ami hozzáteszem elég fárasztó lehetett, mert a huszadik jobbra-balra után sem akart elállni a rajongói üvöltözés. Végül nagy nehezen lehűltek és lenyugodtak az ordítozók, így elmondhatták véleményüket ők is, folyamatos pislogás közben. Pislogásuk, amolyan „nem hiszek a szememnek” féle volt. Leginkább Szikora megjegyzésére figyeltem fel, aki a „Féltem tőled a srácaimat!” mondatot közölte Lizával. Eszméletlen csúcspontja volt az estének. Ide-oda fészkelődtem a széken és próbáltam normálisan elhelyezkedni, de sehogy sem ment. Szikora Robi mondott valamit. Gondolom a híres-neves srácait emlegette, nem igazán figyeltem. Csak arra kaptam fel a fejem, hogy körülöttem mindenki állva visítozik és nem látok ki. Rászántam magam és én is felemelkedtem. Tekintetem pedig újra a négy helyes srácon akadt meg. A Szőke megmentőm énekelgetett a színpadon és rappelt, mondhatni, egész jól, sőt mi több… A szám végére egészen élveztem a csodálatos összhatást a négy különböző hang és stílus között. Hát Szikora, van mit féltened khm…- gondoltam magamba az icipici gúnnyal fűszerezett megjegyzést. Már csak három versenyző állt a színpadra. Egész szépen énekeltek ők is, de talán nem hagytak bennem olyan mély nyomot. A műsor végén ásítozva hagytam el a székházat, ami nem volt olyan egyszerű, mint, ahogy azt fejben elterveztem. A tömeg sajnos velem egyszerre célozta meg az ajtót és tört volna ki. Az „a” tervemnek így, hát lőttek. A „b” variáció viszont sokkal több időt vett volna igénybe, már csak azért is, ha Lizával akarok hazajutni, meg kell „birkóznom” az öltözők előtt szobrozó biztonsági emberrel, amihez most nem lenne türelmem. Mozdulatlanul ácsorogtam, az egyre jobban kiürülő terem közepén, és fontolgattam, melyik lenne a jó megoldás. Végül a tömeg után nyomultam én is. Nem is telt sok időbe, míg elverekedtem magam az auláig, de ott azt hiszem tudatosult bennem, hogy rosszul döntöttem. Magasságomnak köszönhetően, nem láttam sokat, de szinte biztos voltam benne, hogy az autógramm osztogatók és kisebb rajongók tábora állja az utunkat. Ágaskodtam, nyújtózkodtam, de semmi. Nem tudtam kijutni. Tanácstalanul kukucskáltam kifelé esetleges menekülő utat keresve, jobb híján nyomakodtam tovább. Épp nyúltam a táskámban csörömpölő mobilomért, amikor a csuklómat valami fogva tartotta. Rápillantottam, és észre kellett vennem, hogy az ezüst karkötőm delfin medálja bizony bele akadt az előttem haladó (tolongó) ember farzsebének a cipzárjába. Rángattam, húzkodtam, de minden mozdulatom úgy festett mintha az előttem sétáló férfi seggét taperolnám. De a legjobb az egészben, hogy a cipzárja folyamatos rángatását észrevette és egy hirtelen mozdulattal hátrafordult. Én meg mint egy félőrült álldogáltam, a kezemet elég közel tartva a hátsófeléhez, de tényleg nagyon beakadt az, az átkozott karkötő.

-        Te meg mi a fenét csinálsz? – kérdezte nagyon ingerült hangnembe és nyomatékosan a szemembe nézett. Köpni-nyelni nem tudtam hát még válaszolni… Ébenfekete fürtjei összevissza, de mégis valami kiismerhetetlen szabály szerint hullottak a homlokára és elfedték brazilosan barna bőrét. Sötét, már-már fekete elképesztően hatalmas szemei pedig szikrákat szórtak, egyenesen rám. – Mit. Csinálsz? – ismételte önmagát, sokkal lassabban nyugodtabban és a hatás kedvéért mutató ujjával a csuklómra és a delfinmedálra bökött, ami még mindig bele volt gabalyodva a nadrágjába.

-       Én, őőőő, aaaa .. nem tudom kivenni, beakadt – megkíséreltem egy normális magyarázkodást, hát amolyan Reni módra el is intéztem

-          Akkor csinálj valamit, de lehetőleg gyorsan! – közölte igencsak parancsolóan, ami nekem abszolút nem tetszett és kifejezetten bunkónak találtam.

Gyorsan elintéztem a karkötőm és anélkül, hogy bármi kárt tettem volna a márkás farmerjában szépen elhúztam a csíkot.  

  Egyedül sétáltam a kihalt folyosón. Kezdett megrémiszteni a cipőm hangos kopogása, csak ez a zaj törte meg a letelepedett csendet. Agyamat kitöltötte a különös sráccal való találkozásunk, és a Szőke srác tevékenykedése a színpadon. Kinyitva az utolsó ajtót is, mélyet szippantottam a kellemesen hűvös őszi levegőből. Gyengén fújdogált a szél, amolyan tipikus októberi este volt. Egyszer-egyszer levélzörgés keltette fel figyelmemet a kis mellékutcában, majd az autók motorhangja vált egyre hangosabbá. Felszálltam az érkező villamosra és elzötykölődtem egészen hazáig. Száguldottam a várhatóan meleg lakásom felé és villámsebességgel tettem el magam másnapra. Kitudja holnap mi vár rám…

Fontos!!!

Sziasztok, ahogy látjátok ez nem fejezet, csupán egy kis információ.
A történetemről szeretnék beszélni, ami egy kicsit meg fog változni, részben Olivér távozása miatt. Mivel időben még csak ott járunk ahol egy csapat voltak, ezért egyelőre aktív szereplő marad, hogy később mi lesz, azt megtudjátok :) Sokat gondolkodtam, hogy miként is folytassam, de friss ötleteimnek, na meg a sok segítségnek hála eldöntöttem. Mostantól valószínűleg heti egyszer érkezem a friss bejegyzéssel, és nagyon várom, hogy valamiféle véleményt mondjatok róla :)
Legyetek vidámak!!!! Sz.Z. :)

3. fejezet

Sziasztok, mint látjátok, megérkeztem a következő fejezettel. Kérlek titeket, hagyjatok nyomot magatok után J

 Jó olvasást kívánok! 

Sz. Z.

 Siker?

A siker kulcsa, a próbálkozás…

Izgatottan kattintottam a „beérkezett levelek” címszóra az e-mail fiókomba és adrenalinnal telve böngésztem a feladók között, Liza levelét keresve. Ez a tehetségkutató dolog nekem is épp oly idegfeszítő és lenyűgöző pillanatokkal jár, akárcsak neki. Tapsikolva nyitottam meg a tőle származó levelet és drukkolva fogtam hozzá az olvasásnak:

Drága Reni,

Számtalan formában közölhetném veled a tegnapi eredményeket, de úgy döntöttem e-mailben a leggyorsabb és a legpraktikusabb. J Telefonba, túl sokáig tartana és túl drága lenne. J Először is mindennek ugorjunk az elejére- részletes beszámoló lesz, úgyhogy készülj!

            Tegnapelőtt, amikor búcsút vettünk egymástól elképzelni sem tudtam, hogy milyen lesz a hely, ahová elvisznek minket. Most már tudom, hogy csodálatra méltó. Teljesen ledöbbentem, mikor elhúzták a fehér kisbusz ajtaját és szememet végigjártathattam a tájon. Gyönyörű épületek, gyönyörű kertekkel szegélyezve. Egy kisebb luxusvilla tárult fel előttünk… Ez mind szép és jó volt, míg el nem jött az éjszaka után a reggel, azaz a tegnap, az erőfeszítések napja. Idegtépő és felejthetetlen percek, órákba nyúló várakozások és a drukk, ami az egész szervezetet hatása alatt tartja. Ez csak egy kicsi abból, amit átéltünk a kényelmes bőrfotelekbe ülve, folyamatosan az ajtót szuggerálva, várva a női hangot, ami bemondja a nevünket, szólít minket arra, hogy következünk.

            Egész lényemben reszkettem. A mikrofon szinte kicsúszott a tenyeremből, éreztem, ahogy végigfutnak homlokomon a veríték cseppek, de tudtam nem szabad izgulni. Most nem, mert ettől függ a jövőm.  Ahogy meghallottam a dalom kezdő hangjait, elpárolgott belőlem az őrületbe kergető félelem, és megfelelni akarás. Többnyire mindent sikerült kizárnom. Óvatosan kezdtem el a dalt, ami ettől a perctől a legfontosabbá  vált az életemben. Minden tanácsodat megfogadva próbáltam meghódítani a „közönséget”.  A refrént már-már ordítottam, de nagyon jól esett, kiadhattam mindent. A hatása alá kerültem és, ahogy észleltem leendő mentorom és segítője is, de ez nem igazán adott önbizalmat, mindinkább kételyekkel töltött el. Mihelyst elhalkult a zene, majd végleg megszűnt, a kellemetlen érzések nyomban visszaköltöztek lelkembe.

            Ma reggel sem ébredtem oldottabban, mint ahogy tegnap elhagytam a termet, ahol rajtam kívül még jó páran mutatták be páratlan tehetségüket. Bizalmam percről percre csökkent, alig hittem benne, hogy ma valami jó történhet. Én voltam az utolsó, előttem már mindenki távozott vagy édes, vagy keserű könnyekkel, de elmentek, ujjongva vagy beletörődve a sorsukba. Reménytelin vagy csalódottan, de tudatában az eredményüknek. Viszont én még mindig ott ültem, az ijesztően magas falak között egyes-egyedül várva az ítéletemet. Mélyen befészkeltem magam a fekete fotelba és vártam továbbra is.  Az ajtó résnyire nyílt és szólítottak.

            Mentorommal szemben ültem. Teljes csend honolt a szobában, csak az óra idegesítő kattogása törte meg másodpercenként. Óvatosan, és nem túl feltűnően rágtam a szám szélét.  Alföldi neki állt és körülbelül egy ötszáz szavas kritikát rittyentett csak úgy, csak nekem. Utolsó mondataival annyira szíven ütött, hogy az összes reménykedésem hiába valónak tűnt. A felkészülések boldog pillanatai szertefoszlottak, csak a rosszra tudtam gondolni. Vége. Mindennek vége. Szorosra csuktam össze a szemhéjaim, akadályt képezve kibuggyanni akaró könnyeim előtt. Nem szabad sírni, azt csak a győztesnek lehet. Még elmormoltam az utolsó imámat, és ekkor Robi benyögte a döntését:

„ Kisasszony, maga az elhangzottak ellenére nagyon tehetséges, de szüksége van fejlődésre, viszont pont ezért nem megyek maga nélkül az élő show-ba!”

Nem hittem a fülemnek, az érzéseim az idő töredéke alatt vettek száznyolcvan fokos fordulatot és változtak örömujjongásba. Remélem te is boldog vagy, mert én felhőtlenül. Szavakba önthetetlen, amit most érzek. Ma este már otthon leszünk, és együtt ünnepelhetünk. J Még mindig nem tudom elhinni J

                        Lizzi!

Visítozva, összevissza ugrabugrálva keltem fel a székről és őrült módjára törtem a fejem, mivel is lephetném meg. Végül valami cuki tortán állapodtam meg.

Maga a sütés ripsz-ropsz kész lett, legtöbbet a díszítéssel kellett bajlódnom. A levendula lila bevonaton tejszínhab, és marcipánvirágok díszelegtek. Már annyira kíváncsi voltam a reakciójára, hogy az izgatottság miatt a kezem is remegett, szerencsére nem tettem kárt az életművemben. Vigyázva minden kis részletre helyeztem a hűtőbe, és lakásfeldíszítő útra indultam – persze nem kell többet gondolni egypár színes lufinál és szalagoknál.

Lassacskán ugrott át a digitális óra neonfényben vibráló számlapja 22:00 -ra. Elég későre járt, de cseppet sem voltam álmos. Folyamatosan lestem ki az ablakon, a már órák óta sötétben álló utcára, és vártam Liza érkezését. Megígérte, hogy még ma hazajön. Minden egyes kisebb motorhangra és halovány fénycsóva villanására felkaptam a fejem és a kékesen áttetsző függönyt eltolva szemeim elől, a tiszta ablakon meredtem az utcára, de újból és újból csalódnom kell. A huszadik vaklárma után szám széle enyhén lefelé görbült. Végre, végre! – gondoltam magamba, mikor egy nagyobb méretű autóbusz parkolt le a bejárat elé /emlékeim szerint Liza is valami hasonlóval fog jönni /, de ismét tévedtem, csak a felettünk lakó gyerekek jöttek haza az erdei-iskolából, és ahogy így elnézem nagy gonddal, vigyázva holmijukra, rohantak be az ajtón, aminek csapódási rezgését még a mi emeletünkön is érzékeltem. Biztos boldogok – töprengtem és belefeledkeztem az emlékeim viharába.            

Amikor én is ilyen kicsi voltam - nem mintha most sokkal nagyobb lennék-, amikor a többiekkel együtt jártunk táborozni. Amikor megszámlálhatatlanszor csobbantunk bele a Balaton hűs, frissítő, szürkés-zöld vizébe. Hányszor pihentünk meg a hatalmas fák menedéket nyújtó árnyékában. Mennyiszer használtuk a forró szelet sárkányeregetésre, és milyen sokszor szálltunk biciklire, csak hogy rövid, háziversenyt rendezzünk, a Dunántúl madárcsiripeléstől zajos lankáin. Senki nem tudja hányszor ettünk a szomszéd fájáról cseresznyét és hányszor másztuk meg a kertünkben álló diófát. Azóta ki tudja hány év rohant el, engedélyt se kérve az elsuhanásra.

Élesen sejlik fel bennem az élmény egy fantasztikus nyári táborról, ahol megismerkedtem Lizával és Karolinával. Még bőven általános iskolába jártunk és kihasználtuk a gyermeki ismerkedés fesztelenségét. Így tettünk szert egymás barátságára, ami, azóta is tart, szerintem már olykor meseszerű. Persze nincsenek kizárva a néha talán túl heves viták, de nem igazi barátság, ahol nem vesznek össze. Karolinával nagy sajnálatunkra nem találkozunk olyan sokszor, mert a kötelessége és a szíve az ország másik felére húzta. Mi meg Lizával, nos, mondhatom szingliként ugrottunk fejest a főváros nyüzsgő kavalkádjának a legjavába. Pontosan a legjavába! Nem, nem valami szerény első évvel kezdenénk, nem a legnagyobb forgatag kell nekünk… Minden elismerésem megvan magam felé, hogy ezalatt a röpke egy év alatt egyszer sem futottam haza, az icipici – valójában, azért elég tágas – falusi kertes házunkba, és még egyszer sem hisztiztem, vagy gyötört szörnyű honvágy és nem kellett Lizának visszarángatnia.

A szobámban most teljesen sötét van, hogy kiláthassak az útra, és tökéletes kényelemben mélyedhessek bele a kellemes emlékek elemzésébe és a memóriámban hosszú évek óta tárolt képsorok újrajátszásába, ezért is öntött el a félelem érzet, amikor halk matatást hallottam a konyha felől. Elméletben a legrosszabbra is felkészülten, az összes bátorságomat összekaparva, osontam ki a szintén koromsötét nappaliba. Megragadtam a seprű hideg fémnyelét és lándzsaként tartva magam előtt indultam a „csatába”. A kanapé mögött négykézláb tettem meg a rövid utat, szívem erőteljesen lüktetett. Kezeim csúsztak a hideg verejtéktől, és remegtek a padlón. A söprűt még ekkor is görcsösen szorítottam, minden támaszomat benne lelve. Óvatosan álltam talpra és tekintetemet a konyhából kiszűrődő fény irányába vezettem. Öblös csattanás szakította meg a folyamatos kotorászó hangokat, és pulzusom ismét kétszeresére ugrott.

-   -  ÁÁÁúúúúúúú – hallottam egy kétségbeesett hangot

- -   Liza? – kiáltottam, vagyis kiáltva suttogtam, alig hallhatóan, mikor megálltam a konyha szélén. A söprű továbbra is fegyverként feszített karjaim között. Hangomra összerezzent és egy apró „whhhhááá” kíséretében felugrott a levegőbe. Hitetlenül pislogtam rá, de szemeim azonnal fennakadtak a sarkig tárt hűtőn, ezzel felkeltve az érdeklődést a csillogó mázzal bevont szedertortára. Jaj, csak Liza meg ne lássa. Akkor oda a meglepetésnek.

Esetlenül, az előbbi rémületem szédületében tébolyogtam odébb, és csaptam be a hűtőszekrény üdítőkkel és egyéb finomságokkal megrakott ajtaját.

-    -   Te mi a fenét kotorászol itt, amikor én a síri csendben, nem mellesleg rettentően felcsigázva várlak? – csattantam fel és talán az izgalomtól, talán az eddigi sokkos állapot miatt a megszokottnál jóval hangosabban és gyorsabban, szinte hadarva beszéltem.

   - Bocsi, teljesen azt hittem aludtál, meg amúgy is éhes vagyok – helyezte ujjait a hűtő ajtóra.

   -   Arra semmi szükség! – mutattam az asztalra, ahol kistányérok és tortavillák álltak felkészülten a desszert bevágásához, nem igán hívnám étkezésnek azon mozzanatokat, amikor Lizzivel tortát eszünk.

Egyik tökéletes ívű szemöldökét kecsesen felhúzta és zavarodott pillantásokkal cikázott köztem és a teríték között.

    - TORTA! – nyüszítettem, leleplezve magamat, és kibányásztam az elrejtett habos-babos csillogó villogó mázzal borított költeményem.

   - Neee, ezt nem mondod komolyan? – tekintett Liz a már az asztalon pihenő süteményre szikrázó szemeivel.

A torta elpusztítása közben ujjongva mesélte el rövid történetét, én pedig buzgón hallgattam végig, talán néha túl lelkes is voltam. Mesélt össze-vissza, szinte nyomon követhetetlenül, de ezek ellenére ittam a szavait. Éjfél is elmúlt, mire ágyba zuhantunk. El sem hiszem azt, ami velünk – legfőképp persze vele – történik.

~~~

Köszönöm, hogy elolvastad :)